Napok óta bennem volt valami, ami ma kegyetlenül kijött, hála az alkohol hatásának. Vitatkozhatnánk arról, hogy ez most jó-e vagy rossz, de... kijött. Az érzésekkel szembe kell szerintem nézni és ha csak így megy, hát így megy. Legalábbis, egyik barátomnak sem mondtam el, vallottam be, hogy mi bánt az utóbbi időben. Ma megtört a jég. Igen, valahogy elkezdett zavarni, vagyis fájni, hogy egy bizonyos illető nem figyel rám úgy, mint a megismerkedésünk elején. És igen, megértem, hogy dolgozik és a többi, de mégis, annyira szarul éreztem magam, hogy ez kihatott az utóbbi napjaimra. A lelkiállapotomra. És ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy valaki, akit nem is ismer olyan régóta, hogyan határozhatja meg ennyire a mindennapjait? Félek, hogy elveszítem. Félek, hogy amilyen gyorsan a szívembe zártam, ő majd olyan gyorsan ki is akar szakadni onnan. De reménykedek is, hogy visszatalálunk egymáshoz. Azaz ő hozzám. Mert végül is nem ment el... szó sincs erről. Csak kevesebb figyelmet kapok és emiatt bemesélem magamnak, hogy már rohadtul nem érdeklem. De hiszek az ellenkezőjében. Ettől függetlenül hiányzik és mardos belülről... Hiába vannak itt a többiek, Reina, Hrau, Viki, Yui... mégis hatalmas űr van a szívemben. Mert már Ő is hozzátartozik ahhoz a valamihez, amitől egy egésznek mondhatom magam. Vagy valami ilyesmi.
Amúgy, mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha nem zárnám hamar a szívembe az embereket. De igazából... nem mindenkit zárok oda. Sőt. Nagyon is megválogatom, kiket engedek közel magamhoz. Mindegy, szóval... ez most ilyen őszinte bejegyzés. Nem cenzúrázom, mindenki eméssze meg, amit most olvasott.
Ja, és Hrau! Köszönöm ezt az estét, szükségem volt rá!