„A barátság nem azon múlik, milyen régen ismersz valakit, hanem azon,
felismered-e a barátodban azt, akire szükséged van.”

Nagyon régóta vártam a tegnapi napot, hisz tegnap volt az a nap, amikor egy újdonsült barátnőmmel találkozhattam: Stefannal. Kb. május vége óta ismerem és hamar belopta magát a szívembe, olyannyira, hogy azt hiszem, június vége felé már azt mondtam, találkozni szeretnék vele. Voltak is tervek, de sokminden közbejött, többek közt az, hogy dolgoznia kellett. Így hát a tali eltolódott... egészen mostanáig. Bár hazudok, hisz egy tali volt még lebeszélve, de az egyéb okok miatt végül nem valósult meg. Na, de most... most igen. Persze végig aggódtam, hogy ez sem jön össze, de aztán egyre bizakodóbb lettem, hisz egyre többször jött fel a tali, legalábbis utalgatás keretein belül. És végül megvalósult. 
6:45-ös busszal mentem fel BP-re. Tudni kell rólam, hogy én és BP két külön álló fogalom... eltévedek, nem tudok ott közlekedni, nyuszi vagyok. De szerencsére úgy kalkuláltunk, hogy csak egy metróval kellett átmennem a vonatállomáshoz. Tehát a Népligetből átmentem a Nyugati pályaudvarra - taps nekem. Tényleg megérdemlem, senki se merjen röhögni.  Igazából... végig bennem volt a félsz, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Mennyire fogjuk jól érezni magunkat, mennyire passzolunk össze így, a valóságban, meg egyáltalán miről fogunk beszélni, mit fogunk csinálni... Nos, 8:40-ig agyalhattam ezeken a dolgokon, ugyanis akkor végre megérkezett. Azt mondta, már a vonat ablakából kiszúrt engem, mondván: ez csakis én lehetek. Mármint, ahogy meglátott. Ahogy megérkezett, egy öleléssel üdvözöltem, ahogyan az már tőlem amúgy teljesen megszokott. Persze a kezdeti zavar mindkettőnknél megvolt. Furcsa volt végre személyesen látni egymást, azok után, hogy fél éve beszélgetünk neten keresztül. Eleinte nem is tudtam, mit is hozzak fel témának, szóval jöttek a szokásos hülyeségek: hogy utazott, hogy van, meg mennyire fáradt... meg ilyenek. Asszem. Szóval sablonos dolgok. Aztán ahogy kint sétáltunk, eszembe jutott a legjobb kérdés: hol van az a rejtélyes, titokzatos harmadik személy, akit még a talira hozott..... volna? Mert hát, Stefan már előző tali ötletnél is azzal szívatott, hogy hoz még valakit, akit be akar nekem mutatni. És már akkor is teljesen kiakadtam, hogy mi az, hogy velem találkozik és hoz még valakit... xD a végén már arra gondoltam, hogy a kiskutyáját hozza el. Nos, végül is nem tévedtem sokat. Egy kutyát akart hozni, de plüsst. És csupán szívatás volt tényleg végig az egész. Persze nevettem rajta, mert na, tényleg vicces volt és beparáztatott.
Amúgy a találkozónk első felvonása abból állt, hogy beszélgettünk és sétáltunk, közben pedig eltévedtünk. Vagyis nem tévedtünk annyira el, de sosem tudtuk, éppen merre járunk... de csak nevettünk rajta. Valahogy azt hiszem, egyikünk sem esett annyira pánikba és a magam részéről... nem is érdekelt, hol vagyunk. Tudtam, hogy valahogy visszajutunk majd a nyugatihoz, ha eljön az ideje.
A napunk egyik ismertetőjele, vagyis inkább a mi védjegyünk az lett, hogy mindenhova bementünk, majd azzal a lendülettel ki is jöttünk, ezzel pedig elérve, hogy hülyének nézzen minket mindenki. Példának okáért először bementünk egy kávézóba... kívülről nem látszott, mennyire puccos a hely. Túlságosan ki volt nyalva mindenki, biztonsági őr, pincér, akármicsoda... szóval ahogy beléptünk, Stefannal egymásra néztünk és tudtuk, hogy ez nem a mi helyünk. Aztán kimentünk. Utólag azon nevettünk, hogy igazából nem csak a be-ki járkálásért nézhettek bunkónak minket, hanem azért is, mert a köszönési illemformáról egy cseppet megfeledkeztünk lányos zavarunkban...  Ugyan ezt a bemegyünk-kijövünk dolgot még vagy 5x tuti eljátszottuk a nap folyamán. Igazából minden fullra tömve volt, így volt, ahová bementünk és a tömeg láttán fordultunk sarkon. Hát, karácsonyi forgalom vagy micsoda...
Egy másik kávézóban találtuk meg az első olyan helyet, ahol végre le tudtunk ülni, életünk legdrágább forrócsokiját elfogyasztani - ezt én álltam. Nem is írom le, mennyibe fájt. Ekkor már háromnegyed órája együtt voltunk. Itt ajándékoztuk meg egymást, de erről nem is írnék bővebben. Nagyon szuper dolgokat kaptam  és meg is hatódtam - mármint előtte nem, de a buszon hazafelé már igen. Aztán volt néhány csendesebb pillanatunk, de összességében elindult végül a beszélgetés, az eszmecsere. Itt nem is tudom, mennyi ideig voltunk... szerintem egy fél órát, órát biztosan. Igazából az órára nem néztem rá sokszor, csak az elején vagy 2x, aztán felőlem a telefon ellehetett a zsebemben. 
Később hol a Westendben császkáltunk, hol az aluljárókban, hol csak simán az utcákon. Benéztünk a könyvesboltokba is - bár a végén már úgy húztam el Stefant előtte, hogy nehogy megint bemenjünk (vagy felőlem mehettünk volna, de na, ő kérte, hogy ne engedjem be ). A tali végén még beültünk egy helyre, ahol kitaláltuk, hogy mi most iszunk valami finom alkoholt. Életünk legrosszabb választása volt a Bloody Mary - pedig elég híres koktél. Ahogy kihozták és belekóstoltunk, mindkettőnk fejét érdemes lett volna látni. Utólag megnéztük neten, hogy mit is tartalmaz ez a csodálatos ital: Vodka, paradicsomlé, só, bors és valami fűszerkeverék... nos, ha valaki meg akarja szívatni a párját, vagy barátját, az nyugodtan itasson vele ilyet. Viszont az árára való tekintettel először ő itta meg, majd én is leküzdöttem. Közben végignevettük az egészet és vagy milliószor elmormogtuk, hogy ilyet soha, de soha többet nem iszunk. Igazából rohadt vicces volt az egész szitu... szerintem. És ezt úgy képzeljétek, hogy a vonat indulása előtt fél órával ejtettük meg és innen még el kellett jutni a nyugatiig. Szóval gyorsan is kellett meginnunk azt a csodát. De... sikerült!  Egyébként ha már fűszer... az egész talinkat átjarta egyféle különlegesség. És imádtam, nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg. 
Ezután elkísértem még a vonathoz, ahol végül csináltunk néhány közös fotót, majd megölelgettük egymást és végül elváltunk. Ez történt 15:20 körül. Tehát lényegében a fél napot együtt töltöttük minimum és... és szerintem nagyon-nagyon jó volt. Egy Igazi Élményben volt részünk, ugye, Stefan?!  Legalábbis számomra az volt és mindenképpen meg kell ismételni valamikor, valahogyan. Talán legközelebb valóban összejöhet a több napos találkozó, ahogyan azt először terveztük. Köszönöm ezt a napot Neked!