Ezer meg egy éve nem írtam ide. De a jó hír, hogy nem haltam meg. Azaz élek. Hát nem csodálatos? Az utóbbi időben nagyon sokszor voltam padlón. Szó szerint. Azt hiszem, ennyire közel még nem kerültem a legsötétebb énemhez, avagy nem érintettem ilyen közelről a szakadék mélyét. Szinte érzem, hogy még mindig húznak lefelé a láthatatlan karok. Csak épp azóta lelkileg valamennyivel jobban vagyok, s nem hagyom magam. Azaz, nyilván vannak az embernek rossz napjai. De az már pozitívum, ha nincs tele a feje csak és kizárólag negatív gondolatokkal. Nem tudom, hogyan jutottam el ide. Azaz de. Egyszerű a megoldás. Lelkileg tönkre vagyok téve már... a családom által. Aki valamennyire ismer, az tudja, hogy mire gondolok. Nem kell bemutatnom a hátterem, hallott eleget már róla. Néha azon gondolkozom, meddig bírom még itthon. Így. A helyzet az, hogy szerintem túl soká már nem. Lépnem kellene. Ha tudnék, megtenném. Próbálok munkát keresni. Nincs. Ha sikerül beküldenem helyekre, nincs visszajelzés. Ahova felvennének, oda nem mehetek, mert "szolga munka". Kérlek, akkor mégis mi a jó .... anyámat csináljak? Üljek itthon, s hallgassam a szitkozódásokat, miszerint nem dolgozok és miért nem? Aztán hétről-hétre váljak még inkább idegronccsá? Ez lesz. Elegem van, nagyon. S ha ez nem lenne elég, még jönnek a személyes hülyeségeim is. Az, hogy nem érzem magam fontosnak. Úgy érzem, senkinek sincs voltaképpen szüksége rám. Pótolható vagyok. Avagy lecserélhető. S ne áltassunk senkit, főleg ne engem: tényleg lehet pótolni. Nem vagyok egy hű de jó ember, vagy annyira érdekes, hogy ne lehessen a helyemre találni mást. S ezek a gondolatok azok, amik újfent csak lehúznak. Ma is rossz kedvem volt. Először nem tudtam, miért tört rám, azt hittem, csak a zene miatt, amit épp beraktam. Aztán rájöttem, hogy megint ez. Nem igazán értékelem magam. Ez már csak ilyen. Azaz, ez már nem fog változni. Hogyan értékelhetném magam, ha csak le vagyok alázva? Na ugye.
Bátran kijelenthetem, hogy a 2018 nem az én évem. A tavalyit úgy kezdtem, ahogy. Mindenki tudja. Nagy remények, változás, emlékek gyártása, új ismerettségek kötése. S ez bevált. Rengeteg mindent köszönhetek a 2017-es évnek. Barátokat, újakat. Imádom őket egytől-egyig. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy őket elém sodorta. De az idei év... az miért ennyire borzalmas? Még csak 3 hónap ment le, de tulajdonképpen semmi sem jött össze. Szép lassan mindent összeomlik körülöttem. A kis világom. Én magam. S passzolom, ki fog segítő mancsot nyújtani, hogy összeszedjem magam. Hiszen igazából csak magán tud segíteni az ember. Főleg ezekben a dolgokban. Lényegtelen. Bassza meg a 2018-as év. Eddig kurva gáz. *Sajnálja, de ki kell adnia magából.*
Hát, lényegében azt hiszem, ennyi volna. Kivel mi újság errefelé? Eltűntem. Most már tudjátok nagyjából, miért. Mindenkinek megvan a maga baja. Ha folyton írnék, akkor mást se olvashatnátok, csak a siránkozásaim. Ettől megkímélek mindenkit.
Btw, az érzésektől megszabadíthatna valaki. Tényleg. Igazán.