Néha elgondolkozom azon, hogy mégis miféle világban élünk... az emberek rohannak, nem törődnek a másikkal, eltapossák azt, aki az útjukba kerül, félrelökik, megalázzák és... egyszóval, miért mindenki csak önmagával törődik? Vagy a legtöbben. Miért van az, hogy semmi veszik azt, aki éppenséggel azért van, hogy Őt segítse? Egy nyári szezont lehúztam egy fagyizóban. Rengeteg embert ismertem meg, úgy értem, emberfajtát. A kötöszködőtől, a beszólogatón át egészen a zaklatókig mindegyikkel találkoztam. Eleinte bántott, ahogyan szóltak hozzám. Lassú voltam és ügyetlen, rosszul adagoltam, hol sokat, hol keveset, a sor állt és egyre csak nőtt... volt, hogy sokan kiálltak a sorból és átmentek a másik fagyizóba. Igen, volt ilyen. Hiszen nem tanultam meg édesanyám pocakjában, hogyan is kell jól és gyorsan csinálni azt, amibe belekezdtem. Az embernek mindent meg kell tanulnia, nem? De a vásárlók mit látnak? Csak azt, hogy te vagy a szolgáltató, az eladó, hát akkor kutya kötelességed gyorsan, pillanatok alatt elvégezni a feladatodat. Nem vesz emberszámba... szerinte egy senki vagy. A legtöbbjük számára legalábbis biztosan és ez rohadt elkeserítő. Az, hogy valaki "lejjebb" van a ranglétrán és nem egy irodában csücsül napi szinten, attól még ember! És jól kell vele bánni. Nem paraszt mód... belé kötve és beszólogatva.
Hogy miért jutott eszembe most ez az egész? Hiszen nem panaszkodtam a nyáron arról, mennyi értetlen vevővel találkoztam. Nos, azért, mert tegnap ismét szembesültem azzal, hogy az emberek mekkora parasztok tudnak lenni. Tegnap délután még át kellett mennem boltba, hogy vegyek ezt-azt és a felvágottas pultnál ismerős arcot véltem felfedezni. Meglepődtem, hogy ez a lány, akit történetesen ovis kora óta ismerek (még akkor is, ha igazából nem beszéltünk évek óta, sőt...) itt van. A sor nagy volt már a pult előtt, de nekem is kellett ez-az, így beálltam. És vártam. Igen, lassú volt, de láttam rajta, mennyire igyekszik. Mosolyogtam. Eszembe jutott, hogy én is így kezdtem a fagyizóban. Lassan, keresgélve, gondolkodva, igyekezvén, hogy ne vétsek hibát. Látszott rajta, hogy nem régóta van itt. Bíztatni akartam, hogy belejön majd idővel és gyorsabb lesz, mint most. De a sorban még nem tartott nálam, így csak csendesen várakoztam. S közben... nos, igen. Most jön a sztori kellemetlenebb fele. Végighallgattam azt, hogy a paraszt vásárlók fennhangon beszélgetik, hogy ők mennyivel gyorsabbak lennének, mert ez a lány semmire sem jó, meg mit keres itt, meg ha ő bemenne, már rég kiszolgált volna mindenkit és a többi. Az egyik hölgy még odaszólt a pultban levő nőnek is, hogy "nem akar beállni maga is?". Hála az égnek a nő közölte, hogy nem - és ezt azért mondom, mert igenis tanuljon meg a parasztja várni. :'D Örüljön egyáltalán, hogy itt van ez a lány és kiszolgálja annak ellenére, hogy egy lábtörlőnek nézi. Egyszerűen felcseszett agyilag az emberek viselkedése és erős késztetést éreztem rá, hogy tényleg leálljak pár mondat erejéig majd a lánykával dumálni. Oh, igen... amúgy egyetlen egy jó szót nem kapott senkitől, s egyetlen mosolyt sem. Konkrétan szívszaggató volt a számomra az egész jelenet, de lehet, csak én vagyok ennyire érzékeny és lelkis, meg figyelmes mások felé. Aztán elért hozzám a sorban. Rögtön rámosolyogtam, ő meg vissza rám. Először, mintha még meg is lepődött volna. Aranyos volt velem, kedves, kiszolgált szépen, aztán végül tovább álltam, mert végül úgy döntöttem, nem állítom meg őt még 2 percre, nehogy még több beszólást kapjon.
Ám még ott eldöntöttem, hogy írok majd neki, ha hazaértem, hiszen fb-n ismerősöm, szóval... miért ne? De aztán mégsem tettem. Gondolkodtam. Elvégre oké, ovis kora óta ismerem, avagy tudom, ki ő, mégis idegenek vagyunk egymás számára, tuti furán nézne rám, ha hirtelen írnék neki egy üzenetet.
De végül hosszas agyalás után csak megírtam neki kisregényben, hogy mennyire felidegesítettek a vásárlók, meg hogy ne törődjön velük, hiszen ügyes és idővel még jobb lesz, másrészt mosolyogjon, legyen kedves és akkor ezek a marhák is majd jól megilletődnek, s nem fogják tudni, hogyan is viselkedjenek. Meg hogy majd mindenki megszereti őt, a mosolygós csajszit és örömmel mennek majd a pultjához vásárolni. Valami ilyesmit fogalmaztam meg neki... és rá néhány percre érkezett is a válasz, amivel konkrétan ő hatott meg engem. Nem hiszem, hogy bármi nagyot tettem volna vagy írtam volna, de az üzenete utolsó mondata mégis ez volt:

"Sokkal több ilyen ember kéne, mint te."

Hát komolyan itt tartunk, hogy azért, mert valaki figyelmes, nos... úgy értem... ez ennyire különleges? Hétköznapi dolognak kellene lennie, hogy törődünk egymással és nem nézzük semmibe a másikat. Vagy csak én gondolom úgy, hogy az üzenet, amit kaptam, megható, ám de szomorú olyan tetkintetben, hogy... oh, de értitek, nem? Nem kell magyaráznom.
Figyeljünk egymásra... ne nézzünk lábtörlőnek a másikat. Ennyi lenne a lényeg. Ha nem mindenki önző mód saját magára fordítaná a figyelmét, egy sokkal szebb világban élhetnénk...