Gondoltam, illene bepótolni néhány bejegyzést. Ez most a decemberben történő osztálytalálkozóról fog szólni, ami... amire el sem akartam menni. Általános sulis bandáról van szó és őszintén szólva, aki ismer, tudja, hogy én később jöttem ebbe az osztályba. Méghozzá akkor, mikor épp, hogy 3. osztályba léptünk. Már megvoltak a barátságok, kialakultak a klikkek, ismert mindenki mindenkit, én meg amúgy is egy magamnak való kislány voltam, aki mindennek a tetejében magával hordozott egy plüsst, mint valami ereklye. Egyszóval: különc voltam. Nem is igazán mondhatnám, hogy barátokra tettem szert, sőt... persze mindig voltak, akik igyekeztek közeledni felém, de mégsem éreztem azt, hogy annyira érdekelném őket. Elzárkóztam. Sok név, emlék felidéződik bennem, még az is, hogy az egyik fiú ajándékokkal halmozott el egyszer, csak úgy. Öhm, na mindegy. Nekem nem igazán jött be, bár alapvetően nem volt vele semmi bajom.
Aztán, nos, szerintem 4. osztályban lettem jóban Hrauval, aki mai napig jóbarátnőm (s egy időben a legjobb barátnőmként tartottam számon, de mára már megtaláltuk a saját számításainkat, azt hiszem :3). De lehet, 5-ben volt, nem tudom már. Szóval, mire akarok kilyukadni? Igen, arra, hogy nekem itt nem igazán volt senkim. Ideig-óráig volt egy-egy másik lány, Hraun kívül, de ennyi.
S tudtam, mi lesz, ha elmegyek az osztálytalálkozóra. Mindenki elmondja a saját maga sztoriját, kivel mi van, majd a többiek elkezdenek beszélgetni, én meg ülök, mint egy kuka. Igazából... volt egy pont, mikor azt hittem, nem ez lesz. Mikor Sophie odaült hozzám és elkezdtünk beszélgetni, de végül, néhány mondat után átült másokhoz, mondván, tőlük is akar ezt-azt kérdezni és majd visszajön. De nem jött... és onnantól totálisan egyedül voltam. Hrau hamarabb lelépett, én meg kitartóan maradtam még, hátha... de... nem. Azt hiszem, bármennyire is jó volt amúgy látni őket, kétlem, hogy legközelebb elmegyek. Hiszen ha ezt félre is rakom, semmi kedvem újra végighallgatni, hogy mindenkinek ilyen és olyan jó az élete, meg hogy minden második lánynak gyűrű van az ujján és happy minden. Félreértés ne essék, nem sajnálom tőlük a boldogságot, sőt, mindegyikük keményen küzdött azért, ahová eljutottak, sőt, küzdenek. S ezért felnézek rájuk. De itt van a másik fele. én. Lassan 26 évesen nagyjából semmit nem tudok felmutatni.
Nyárra terveznek megint egy találkozót, hosszabb kivitelűt, sütögetős-iszogatós félét, de... nos, én nyáron úgyis dolgozom, szóval legalább indokom is lesz nem elmenni.
Amúgy, érdekes érzés volt látni két olyan embert karöltve, akik annak idején kvázi köpködték egymást, hisz akkoriban csak utálatot éreztek a másik iránt. De... wáó. Én örülök nekik. Ebből is látszik, hogy a kapcsolatok mindig tudnak fejlődni.
Nagyjából így telt egy a pár óra... nos, azért egy találkozónak jó volt. Apropó, ez a 10 éves találkozó volt. Rohadtul repül az idő, mondtam már?