Az ember élete mindig is egy hullámvasút lesz, amíg csak él. Egyszer fent, egyszer lent. Boldogabb, majd szomorúbb időszakok váltják fel egymást, ezáltal valami egyensúlyt megadva az ember számára – vagy mégsem? Miért nem lehetne csak fent az ember? Boldogság, nyugalom, béke, barátok, szeretet… …oh, hát amúgy egyszerű a válasz. Az emberek alapvető tulajdonsága a gonoszság, mely mélyen beléjük van integrálva. Mivel az emberek gonoszak, így ártanak a másiknak és elérik, hogy a „fent” állapot után „lent” találjuk magunkat, könnyek közt, kilátástalanul. S ez szerintem borzasztó. Nem is szabadna, hogy érdekeljen minket más véleménye, vagy hogy egyáltalán bárki idegen szavára, viselkedésére egy fikarcnyit is adjunk. Minek? Önmagunkat bántani vele? Elhinni, hogy xy jogosan volt paraszt velünk, majd elhinni, hogy mi magunk semmire sem vagyunk méltók? Baromság. Nem szabadna meghallgatnunk olyanok véleményét, akiket nem ismerünk egy kicsit sem. Nem szabadna magunkra vennünk semmit abból, amit vadidegenek közölnek, mondanak vagy tesznek. Ők önmaguk miatt olyanok, amilyenek. Bunkó volt veled valaki? Az ő sara, nem a tiéd. Sosem lesz a te hibád, hogy a másik milyen. Sosem. Ezt… ezt mindenkinek észben kellene tartani, ahogyan azt is, hogy bár azt írtam, az emberekben alapvetően ott a gonoszság, nos, nem csak az. A jóság is ott van. Nem fényezem magam, de ilyenkor mindig saját példával jövök. Én bárkit képes vagyok meghallgatni és mindenkinek segíteni akarok. Sőt, mindenkiben meglátom a jót is, mint mondjuk Elena Gilbert. Csak aztán én általában úgy járok, hogy szépen csalódok az illetőben – de tudjátok, mit? Ettől a hitem abban, hogy valami jó lehet, nem rendül meg. Leszámítva a tavalyi mélypontomat, amit senkinek sem kívánok. Mondjuk, most már mesélhetek róla bővebben is talán, bár nem tudom, érdekel-e egyáltalán valakit.

Na tehát, ugye már hosszú ideje munkanélküliként tengődtem itthon. Nem voltak céljaim, nem volt semmi dolgom, belefulladtam kb. a semmit tevésbe. Még azt sem mondom, hogy a szerepjátékba menekültem, mert pont tavaly év elején volt egy kiesésem játék téren és nem igazán játszottam – rohadtul elment a kedvem tőle. Na és akkor, ugye az önéletrajzokat meg küldözgettem be ide-oda-amoda. Munkát akartam, csak hát a legtöbb helyről basztak visszaírni… sőt, az esetek 99%-ban válaszra sem méltattak. Volt, ahonnan 4-5 hónap után jött a válasz, hogy bocs, nem vagyok elég képzett. Köszönöm.
Tehát, mondjuk ki, próbálkoztam munkát találni. De apám egyre idegesebb volt, minden héten, amikor hazajött, megkaptam a magam alapos fejmosását, felemelt hang vagy épp veszekedés közepette, hogy nem igaz, hogy nem találok munkát, biztos csak nem akarok dolgozni és biztos, hogy ezer meg egy lehetőségem lenne, de baszok rá. Ez minden héten így ment, egyre lejjebb tolva az én életkedvem, de még az önbecsülésemet is. Értéktelennek, hibásnak, szerencsétlennek éreztem magamat egyre inkább. Kezdtem szétesni attól, hogy a létező minden oldalról negatívumok érnek. Munka, család… majd a barátok körében is. Egyedül voltam. Aztán apám folytatta a piszkálásom. Tudni kell rólam, hogy sosem érdekelt a vezetés, sosem akartam jogosítványt, de egyszer elkezdtem, mert anyáék ezt akarták – én meg mindig is azt szerettem volna, ha büszkék arra, aki vagyok / lettem. Ám ebben elbuktam akkor és ott, az 5. próbálkozásra sem sikerült megszereznem azt az átkozott papírt, így feladtam és nem próbálkoztam többet. Úgy voltam vele, hogy nem is fogok többet, mert nem az én területem. S ez mindaddig ment, míg ugye apám nem szállt rám újra. Ha már úgyis tengernyi az időm, akkor csináljam meg a jogsit. Ő állja. Csak csináljam, mert kurvára nem állapot, hogy én itthon tengődök és élvezem a semmit tevést. Mondom, kurvára élvezem, hogyne, azt, ami itt megy… S persze mindennek a tetejében ekkor is megkaptam, hogy amúgy ő szerez nekem munkát, majd kivisz magához külföldre. Na még mit nem. Hogy én, vele, bárhova? Nem. Vele képtelen lennék huzamosabb ideig kettesben lenni – a folytonos piszkálását képtelen lennék kibírni. Hisz így sem bírtam. Kényszerből rábólintottam a jogsira, sírva, de nem akartam, nagyon nem. Tudtam, hogy úgyis csak elbukom benne és nem akartam végigcsinálni. Nem. Sosem fogok vezetni, ez már biztos…
És akkor este, még vagy 6 helyre elküldtem az önéletrajzomat. Kétségbeesésemben mindenhova, amit találtam. Nekem munka kellett és nem az, hogy apám irányítgassa az életemet. De aztán… apámék veszekedni kezdtek. Durván és hangosan, én pedig egész este remegtem. Aztán elpattant nálam valami. Azon túl, hogy sírtam, még próbáltam belekapaszkodni néhány dologba, ami a józanságomat elősegíthette. Például két levélbe, amit Trixtől kaptam valamiféle formában. Két levél, melyet bizonyos időkben volt szabadott csak kinyitni. Az egyik az volt, hogy amikor sírok – a másik pedig, amikor magányos vagyok. A szabály alapvetően az volt, hogy csak egyet lehet kinyitni egy nap, de megszegve ezt… nos, mindkettőt kinyitottam. Az utóbbi levélben volt egy nyaklánc is, mely irónikus módon egy „Remény” jelképe nyaklánc volt. Hát, csak még inkább zokogtam… Azt hiszem, azon az estén tényleg összetört bennem valami. Pedig, így leírva, talán semmi nem is indokolta ezt. De szétestem, s ezt Hrau látta. Ennek az egésznek a folyamatát, élőben. Pont tegnap került szóba, hogy milyen durva volt az a halálvágy, amit amúgy látott rajtam egyes találkozóknál. Az az aura, amit árasztottam magamból, csak a mosoly, ami akkor rajzolódott az arcomra, mikor ezekről volt szó. Utólag belegondolva… baromi ijesztő lehetett. Na és akkor, folytatva a történetet. Aznap este, a veszekedések miatt, s a levelek ellenére (amiknek erőt kellett volna adnia és adott is, csak nem eleget) egy ollót vettem magamhoz. Az volt a szobámban és nem akartam kimenni anyámékhoz… (bár előző nap egy kést is megnéztem odakint, a csuklómhoz érintve). Az ollóval akartam megvágni magam, hogy befejeződjön ez az egész „lent” levés. A fájdalom. A kilátástalanság. Minden. Aztán picit sikerült is megvágnom magam, ekkor tért vissza a józan eszem. Mondhatni. Mert a sírásom abban a néhány pillanatban teljesen csitult, aztán leraktam az ollót, miszerint… nem, nem akarom ezt megtenni. Csak azt akarom, hogy vége legyen annak, ami jelenleg megy az életemben. Ezután kezdtem újra sírni és mivel senkivel sem tudtam aznap este beszélgetni úgy igazán, illetve nem igazán akartam elmondani ezeket a dolgokat, egyszerűen álomba sírtam magamat. A szó legszorosabb értelmében.

Aztán másnap… elkezdődött a változás az életemben. J Azt hiszem, csak ki kellett várnom. Talán amikor megálltam, akkor nem is én akartam megállni, hanem valaki… valaki megállított. Fentről. Vagy ki tudja. Nos, szóval másnap várt az e-mail, a jelenlegi munkahelyem ügyintézőjétől, hogy hétfőn jó lenne, ha bemennék hozzájuk megbeszélésre. Azóta ott dolgozok. Nem tudom, meddig bírtam volna még azt a mélyponton való létezést, mint amiben benne voltam. Lövésem sincs. De az, hogy ki kell tartani még a legrosszabb pillanatokban is és józanul gondolkodni, azt azért megtanultam. Habár nem mondom, hogy sosem kerülök majd újra mélypontra. Azonban emlékezni fogok arra, hogy mi történt legutóbb. A változás mindig eljön. A lehetőség mindig megjelenik. Talán pont akkor és ott, amikor egyáltalán nem várod.

Haha, nem tudom, mit is akartam pontosan kihozni ebből az egészből… …talán azt, hogy az emberek elérik, hogy mélyponton legyünk, gyűlöljük magunkat, azt higgyük, hogy egy senkik vagyunk és belénk rúghatnak, főként akkor, mikor lent vagyunk… de képesek vagyunk felállni. Ha kell, magunk miatt, de ha kell, a segítő baráti kezet elfogadva. Nem igaz? Még, ha erre most nem is írtam példát… mindig van, akire számíthatsz. Az, hogy te egyedül érzed magad, nem jelent semmit. Mindig van valaki, aki szeret téged és melletted áll, hogy kihúzzon a slamasztikából. Az önutálatból. Az önmarcangolásból. Hogy… újra kivezessen a fénybe.

Fény. Fény. Fény.