Néhány héttel ezelőtt…
- Ennyi volt, Damien. Végeztem veled, most pedig fogd a cuccaid és tűnj el! – Azzal a mellkasomnak nyomta a táskát és kitolt a lakásból. Csak tátogtam, mint egy hal.
- Hé, várj már, Clarissa…! – Nyitottam a számat, hogy még mondjak valamit és próbáljam menteni a kapcsolatunkat, de rám csapta az ajtót a következő végszóval:
- Megmondtam, nem akarok tőled már semmit. – Néhány percig biztos még a verandán álltam, megkövültem és próbáltam helyrerakni a fejemben a kirakós darabjait. Az utóbbi hetekben sokszor járt hozzá egy bizonyos „barát”. Mindig is furcsa légkör lengte be őket, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Bíztam a barátnőmben és elhittem, hogy csak barátok. De úgy tűnik, szépen benéztem és csak szórakozott velem. Sőt, mindketten. Ez dühített. Szomorú voltam és mérges, nem tudtam, mihez kellene kezdenem. Nem hagyhattam annyiban és nem is akartam. Legalább annyit megérdemlek, hogy a szemembe mondja, hogy „hé, figyelj, kiszerettem belőled és tovább léptem”. De az, hogy egyszerűen kidob, mindenféle magyarázat nélkül meg hülyének néz, az nem járja.
Első utam hazavezetett aznap éjjel. Ledobtam a cuccaim a szobámba, majd ledobtam magam az ágyra. Elfeküdtem rajta, az ujjaimat a tarkómnál összefűzve kezdtem bámulni a plafont. Hallottam, hogy a nővérem közeledik, így elpillantottam az ajtó felé. Benyitott, de akkorra már felálltam és magamhoz kapkodtam néhány holmim. Pénz, telefon, kulcsok.
- Hová készülsz ilyen feldúltan? – Kérdezte, én meg vállat vontam.
- Csak el. És ne várj meg, Heather. Szerintem ma éjjel kimaradok. – Pillantottam végre rá, majd elhaladtam mellette. Szükségem volt az egyedüllétre, arra, hogy gondolkozzak és arra, hogy kicsit kikapcsolódjak. Mostanság az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy tanultam és vizsgára készültem. Eléggé belefásultam, nem maradt időm a barátnőmre és a családomra sem. A gondolatok sorra kergették egymást a fejemben, mielőtt betértem volna egy klubba. A pulthoz lépkedtem, befoglaltam egy szimpatikus helyet, majd rendeltem egy pohár whiskey-t. Nem emlékszem rá pontosan, hányadik pohár után, de leült mellém egy szőke hajú, csillogó szemű lányzó. Eleinte nem törődtem vele, de végül beszélgetni kezdtünk. Szó-szót követett és én ostoba, kiöntöttem neki a szívem. Elmondtam, mekkora szerencsétlen vagyok, hogy elhagyott a barátnőm és valószínűleg már régebb óta viszonya volt egy haverjával, szinte a szemem előtt. Először rávágta, hogy biztos, csak rémeket látok. A végére viszont megértette, hogy ez az igazság. Elárultak.
- Borzalmasan indul ez a hét… - Motyogtam, szinte a világomat sem tudtam már. Ő meg elmélyülten fürkészte az arcom, majd megsimította.
- Emlékeztetsz... valakire. – Nem vallotta be, de saját magára emlékeztettem és az elcseszett szerelmi életére. Ha tudtam volna róla, biztos nem kezdek el pont neki fecsegni róla. Bár, az igazat megvallva, ha nem iszok, akkor én sem beszéltem volna róla senkinek, hanem magamban elrendezem és feldolgozom. Ostobaság volt eljönnöm és leinnom magam.
- Oké… - Félresepertem a kezét az arcomtól és lemásztam a székről. – Szerintem én… hazamegyek. Kösz az estét. – Mosolyogtam rá bágyadtan. Hosszú ideig egymás szemébe bámultunk, mielőtt megragadta volna a karom.
- Hazaviszlek. Elég rossz állapotban vagy ahhoz, hogy egyedül sétálgass a városban éjszaka. – Erre felnevettem.
- Ó, ezt a fiúk szokták felajánlani a csajoknak. Én meg tudom védeni magam, édes. – Ismét félresepertem a kezét, hogy ne fogjon. Aztán sietve a pult felé fordultam és kiraktam valamennyi pénzt, ami fedezte az italozgatásainkat. Ezután szó nélkül indultam ki a szórakozóhelyről, ő viszont követett. Szintén egy szót sem szólt. Kezdett aggasztani és hátranéztem rá a vállam felett.
- Meddig akarsz még követni, mondd? – Sóhajtottam kissé idegesen. Reméltem, hogy nem egy pszichopata nőt fogtam ki magamnak így estére, mert az bizony csodás véget ért volna.
- Már nem sokáig. – Közölte, majd mellettem termett egy szempillantás alatt. Elkapta a karom, majd berántott egy sikátor mélyére és befogta a számat. – Egy hangot se. – Kissé rémülten pislogtam rá, nem tudtam, hogy lehetett ennyire gyors és nem tudtam, mi is ő valójában. – Megadom a lehetőséget a döntésre… arra, hogy mit teszel az ex-barátnőddel. Vagy az új pasijával. Tudom, hogy akarod a… bosszút. – Magyarázta, miközben elemelte a kezét a számtól és megharapta a saját csuklóját. A vér folyni kezdett belőle.
- Mi? … És hé, mi a frászt művelsz?! – Emeltem meg a hangom, de nem hagyott lehetőséget arra, hogy tovább beszéljek. A csuklóját a számhoz nyomta erőszakosan, én pedig éreztem, ahogy a vére lefolyik a torkomon. Undorító volt az a fémes íz. Elhúztam tőle a fejem. Azaz próbáltam, de lefogott és csak akkor engedett el, amikor biztos volt benne: elég vér van a szervezetemben. Amennyi még a számban volt, a földre köptem.
- Mi a pokol ez az egész?! – Néztem rá dühös szemekkel. Fürkésztem az arcát, válaszokat akartam. Közelebb lépett hozzám.
- Egyszer még meg fogod nekem köszönni, hogy felemeltelek a porból, Damien… - Suttogta a fülemhez hajolva. Mielőtt reagálhattam volna, eltörte a nyakam és a karjaiba hullottam élettelenül.
Napjainkban
Friss vámpír voltam. Nem tudtam kontrollálni a vér utáni sóvárgásomat, így az életem másból sem állt, csak menekülésből. A vér elől. Sosem gondoltam volna, hogy a vér szaga ennyire csábító. Ennyire vonzó. Képtelen voltam leállni. Tegnap egy nő meghalt a karjaimban, mert nem bírtam időben abbahagyni az ivást. Borzalmas érzés, hogy egy gyilkossá váltam, mégis, annyira szórakoztató. Már nem voltam önmagam. Nem jártam otthon a halálom napja óta. A telefonomat a folyóba dobtam, hogy ne tudjanak elérni. Nem akartam hazamenni többé, nehogy a nővéremet, Heathert is bántsam vagy apámat.
A halálom, illetve újjászületésem napja óta sokszor elmentem ahhoz a szőke lányhoz. Segítségért. Amit végül is meg is kaptam. Elmondott mindent a vámpírságról, amit csak tudni érdemes. Azt, hogy mire vagyok képes. Azt, hogyha nem bírom a fájdalmat, ki tudok kapcsolni. Bár mindig volt valami a hangjában, ami nem hagyott nyugodni. Mintha nem szeretné annyira a vámpírlétet, mint mutatni akarja. De én mégis elhittem neki, hogy igaza van. A szavainak hittem, nem a saját megérzéseimnek.
Egy boszorkány nevét is megadta, akitől még az első napokban kaptam egy napfénygyűrűt is. Eleinte azt gondoltam, visszatérhetek a normális életemhez, de végül nem így alakult. Egyszer összefutottam Clarissával és az érzéseim iránta annyira intenzívek lettek, a megbántottság és a düh, hogy majdnem elvesztettem a fejem. Másra sem vágytam, minthogy fájdalmat okozzak neki. Végül eljöttem, faképnél hagyva őt, bár biztos vagyok benne, hogy nem sajnálta.
Úgy éreztem, Rebekáhn kívül nem bízhatok most senkiben, így mindig, amikor tehettem, visszatértem hozzá és ő nem küldött el. Biztos megsajnált, de ha így is volt, nem bántam. Ha már miatta lettem más, akkor az volt a legkevesebb, hogy nem hagy teljesen magamra, nem igaz?
Az életem azonban még inkább megváltozott, amikor egy Hazel Rhian Wallace nevet viselő vadász hölgy belépett az életembe.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
