"Üdv! A nevem Eugene. Jobban mondva Eugene Alan Harlow. Író vagyok, idén leszek 34 éves és vérfarkas vagyok."
Oké, ez nagyon gáz. Pár napja a kiadó, akinél dolgozok, kért egy amolyan "bemutatkozást", amit felrakhat a honlapjukra meg a könyveim utolsó lapjára biggyeszthet. Fogalmam sincs, mit kéne írnom. Túl sok dolog van az életemben, amiről nem kell senkinek tudnia. Például Vera. Róla oldalakat írhatnék, de miért tenném? Már vége. Réges régen vége annak a fejezetnek az életemben és már lezártam. Azaz le kellett volna zárnom, de hogyan tehetném, mikor még mindig szeretem? Bár, az igazat megvallva nincs képem megkeresni és újra odaállni elé. Sőt, hogy még tovább menjek, már biztos összeszedett valami menő, hiperszuper, vagány pasit, akivel már született három gyerekük és boldogan élnek, míg meg nem... ...mondjuk az életben semmi sem ennyire egyszerű.
Emlékszem, amikor még együtt voltunk. Az a tipikus, rózsaszín mámor, szenvedély, csak ő és én... és a közös élet, amit megálmodtunk. Terhes lett és én olyan boldog még sosem voltam. A boldogságom viszont nem tartott sokáig. Hidegzuhanyként ért, hogy Vera elvetélt. Ezután szakított velem. Mai napig nem értem, miért. Hiába gondolkodtam rajta, nem jöttem rá, hol hibázhattam. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy én vagyok az oka annak, hogy elhagyott.
Aznap este, amikor szakítottunk, nagyon mérges voltam. Dühös és csalódott. Nem igazán tudtam gondolkodni. Kocsiba ültem, el akartam hagyni a várost. Ekkor történt az a baleset, ami megváltoztatta méginkább az életem.
Egy fiatal lány vezette a másik autót és ahogy összeütköztünk, ő azonnal meghalt. Az egyenesen csoda, hogy én túléltem. Hetekig kórházban voltam... az első átalakulásomkor is. Fogalmam sem volt, mi történik velem. Szörnyeteggé váltam és aznap éjjel még meghaltak miattam páran. Például a nővér, aki bejött, hogy megnézze, hogy vagyok. Sosem felejtem el azt a reggelt, amikor az erdőben magamhoz tértem. Nem tudtam minden pillanatot felidézni, de annyit tudtam, hogy borzalmas dolgot tettem.
Eltelt azóta néhány év és még mindig nem bírkóztam meg a vérfarkasságommal.
Sokszor eszembe jutott Vera, miközben átéltem a fájdalmat a vérfarkassá váláskor. Azonban eldöntöttem, hogy bármennyire is fel akarom újra keresni Verát, nem tehetem. Így, hogy nem vagyok önmagam, már nem tudnék a szemébe nézni. Ezért is menekültem a munkába és az írásba. A regényeim egy részét ő ihlette - persze csak álnéven, tarkítva írok róla, hogy soha, senki se tudja meg, róla van szó... egy másik részét pedig... hm, önmagam. Az életem. A vérfarkassággal való megküzdés. Az embereknek tetszik. Azt hiszik, ez csak a fantázia szüleménye. Bezzeg, ha tudnák, hogy nagyon is valóságos... nos, az már egy másik történet.
És most, hogy végiggondoltam az életem, újra nekiesek ennek a "bemutatkozásnak", amit a kiadóm kért. Azt hiszem jobb, ha csak pár sablon szöveget írok...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
