A bátyám 10 éves volt, mikor én megszülettem. Utólag anya rengeteget mesélt arról, hogy mennyire várt engem. Aztán ahogy egyre csak nőttem, megtapasztaltam, hogy milyen, amikor a bátyám mindenek elé helyez. Szeretett, imádott és tényleg én voltam neki az első, még a nagy korkülönbség ellenére is. Azt hiszem, apa kissé belénevelte azt, hogy meg kell védenie engem és a családot. Egyébként boszorkánycsaládba születtem bele, így az én ereimben is boszorkányvér csörgedezett. 6 éves voltam, mikor elkezdtem tanulgatni az erőmet. Will rengeteget segített nekem, apróságokat tanított. Néha elkövettünk egy-egy gyerekcsínyt is ketten, de tényleg csak apróságok voltak ezek. Aztán eltelt néhány hónap és a családunk közelében fel-felbukkant egy Dahlia nevezetű boszorkány. Anya mindig óvva intett tőle, így nem mentem túlzottan a közelébe, sőt, ha ő eljött hozzánk, nekem azon nyomban el kellett hagynom még a falu környékét is. Eleinte Will is velem tartott. Ilyenkor általában elvitt valami új helyre. Megmutatta a rejtekhelyeit. Az egyik kedvenc helyem egy barlang volt, aminek a falát az ott töltött idők során telerajzoltuk. Egyszer késő estig ott maradtunk és szakadó esőben kellett hazamennünk. Emlékszem, a hátán csüngtem, kicsi karjaimat a nyaka köré fonva és szorosan öleltem őt, míg haza nem értünk. Az utunk alatt folyamatosan nevetgéltünk. Bőrig áztunk, de ez egyikünket sem zavarta. Ahogy lerakott a bejáratnál a földre, felemeltem a fejem és úgy néztem rá. Talán ekkor láttam utoljára mosolyogni… mert ekkor még mosolyogva nézett rám és borzolt bele a hajamba. Aztán Dahlia kilépett az ajtón. Sajnos nem voltunk elég sokáig távol, ugyanis az a nő csak erre várt. Arra, hogy hazaérjünk és magával ránthassa a sötétségbe Willt. Erről az estéről több emlékem nem is nagyon van, vagyis csak foszlányok. Hallom, ahogy anyáék kiabálnak, veszekednek, hallom Dahlia hangját, aztán Will kétségbeesett, mégis ideges kiáltozását. Aztán eltűnnek mindketten.
Willel legközelebb csak két évvel és néhány hónappal később találkoztam. Rettentően boldog voltam, hogy hazajött és odarohantam hozzá. Arra vártam, hogy felemel a karjaiba csak úgy, mint régen. De a tekintet, amivel rám nézett… teljesen érzelemmentes volt. Legalábbis én nem tudtam megállapítani, hogy miféle érzések kavarogtak benne akkor, de utólag belegondolva, hatalmas fájdalom járhatta át. Évekig nem láthatott minket, nem jöhetett haza a családjához. Anyáék sosem mondták el, hogy miért. De Will, akkor, aznap éjjel kiborult. A szobájában szinte mindent összetört. Rettegtem, hogy talán engem is bántana. Az ajtóból figyeltem mégis, mert aggódtam érte. A közelében akartam lenni, de mégis… mérföldekre tőle. Aztán ahogy hátrébb léptem, a padló megreccsent a talpam alatt. Will elnézett felém, kérdőn. Nyeltem egyet és gyengén megráztam a fejem.
- Mit bámulsz, Steph? – Kérdezte ridegen. Sosem szólt így hozzám. Mindig kedves volt és a hangja tele volt szeretettel, de ennek már nyoma sem volt benne. Közelebb lépett hozzám, majd megállt közvetlenül előttem. A ruhámat kapta el a mellkasomnál és rántott közelebb magához. – Tűnj el, érted? Nem azért jöttem haza, hogy veled foglalkozzak. Egyáltalán nem… nem ezért. – A szemei szikrákat szórtak, én pedig alig érezhetően remegni kezdtem.
- Mi történt… veled ott? Dahliával? – Kérdeztem csak azért is, miközben a kezeire csúsztattam a sajátjaimat. Megszorítottam gyengéden. Ezzel annyit értem el, hogy elengedett, majd odébb tolt erőszakosan.
- Ne kérdezősködj. Semmi olyan, amiről tudnod kéne. – Morogta, majd kitolt a szobából teljesen és becsapta az ajtót. Nem mentem viszont messzire, hanem ott, az ajtaja előtt ültem le. Egész éjjel virrasztottam volna, ha apa nem visz be a szobámba, hogy ott aludjak.
A bátyám nem mondta el, de Dahlia nem önszántából engedte el, hanem egyszerűen megszökött. Viszont tudta, hogy a nőnek első dolga lesz itt keresnie, de úgy érezte, van még némi ideje, hogy kiélvezhesse a családi légkört. Azonban ez nem úgy sikerült, ahogyan azt elképzelte. Már semmi sem volt ugyan olyan, de legfőképpen ő nem. Dahlia mindent kiölt belőle, ami valaha benne volt. Minden jóság, szeretet, törődés szertefoszlott és egy két lábon járó paranoiás, bizalmatlan, veszélyes boszorkány lett, aki mindenkire veszélyt jelentett. Én voltam talán az egyetlen, aki hitt benne. Willben. Minden nap, minden éjjel átmentem hozzá, miután elaludt és bebújtam hozzá az ágyba. Azonban rendszerint mégis a saját ágyamban ébredtem. Nem akarta, hogy a közelében legyek… és végül, az egyik éjjel arra mentem be, hogy az ágyon áll. Egy kötél lógott le a plafonról, ami már a nyaka köré volt fonódva. Még elnézett felém, mielőtt lelépett volna az ágyról. A szemem láttára lett öngyilkos, én pedig akkorát sikítottam, hogy talán az egész falu hallotta. A boszorkányerőm is elszabadult, ugyanis a szoba lángra lobbant. A szám elé kaptam a kezeimet. A bátyám látványa, a kötél, a tűz, a szoba… örökre belevésődött az emlékezetembe. Apám menekített ki az égő házból és együtt néztük végig, ahogyan porig ég az egész.
Évekkel később tudtam meg, hogy Dahlia kihasználta a bátyámat. Az ereje kellett neki. Magához akarta láncolni Willt, hogy tőle tudja elszívni a boszorkány erejét és még hatalmasabb lehessen. Gyűlöltem Dahliát ezért. Elragadta tőlem a bátyámat, azt, akit a legjobban szerettem. Ráadásul végignézhettem a halálát is. Mély nyomott hagyott bennem ez és megfogadtam, akkor ott, 9 évesen, hogy bosszút fogok állni. Ez az évek alatt még inkább elhatalmasodott rajtam.
Egyszer megpróbáltam megölni őt. Volt ott egy lány, ő volt a legújabb áldozata Dahliának. Freyából nyerte az erejét és magához akarta láncolni az örökkévalóságig. Sok időt töltöttem ott, a közelükben. Még Freyával is sikerült összebarátkoznom, habár nem ez volt a célom. Én csak bosszút akartam állni, más vágyam nem volt. Azonban felkészültem a legrosszabbra, arra, hogy miközben próbálom megölni Dahliát, ő fogja ezt tenni velem. A gyanúm beigazolódott, ugyanis nem voltam elég erős ahhoz, hogy én végezzek vele. Meghaltam. Legalábbis Dahlia és Freya is azt hitték, meghaltam. De új testbe költöztem. Megfogadtam, hogy még erősebb leszek, még több erőt gyűjtök, hogy megölhessem ezt a nőt és… nos, fel akartam Freyát is szabadítani. A barátságunk nem volt túl szoros, mégis kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajta. Nem akartam, hogy hasonló sorsra jusson, mint a bátyám. Még egy embert nem kergethet őrületbe… nem engedhetem.
Viszont muszáj volt magam mögött hagynom őket. Később megtudtam, hogy Dahlia egy újfajta varázslatot eszelt ki. Száz évente csak egyetlen egy napra térhetnek vissza mindketten. Így hát volt épp elég időm arra, hogy újabb és újabb varázslatokat tanulhassak és minél erősebb legyek.
Rengeteg testben voltam ez alatt az idő alatt, de azt hiszem, a mostani tetszik a legjobban. A lánynak, akinek elloptam az életét, már senkije sem volt. Nem hiányzott senkinek, de nekem mégis tökéletes volt arra, hogy beteljesíthessem a bosszúmat. Mert érzem, hogy most fog eljönni az én időm… ezekben a napokban telhet le az újabb száz év, ami azt jelenti, hogy hamarosan feltámadnak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
