Egy viszonylag gazdag és nemesi családba születtem bele, mint első szülött gyermek. Az akkori korban nem volt kérdés, hogy az első szülötté minden, így hiába született utánam három gyermek, ők már semmit sem láthattak a családi vagyonból, sem semmi másból. A húgom, Karen ezt megértette. Vele volt a legjobb kapcsolatom a testvéreim közül. Szerettem, segítettem őt, ahol csak tudtam. Aztán ott volt az öcsém, Sedrick, aki… azt hiszem, mindig is gyűlölt. Igaz, hogy én sem közeledtem felé soha, de azt hiszem, ez azért volt, mert mindig is éreztem az ellenszenvét az irányomba. A szüleim engem raktak előtérbe, én voltam a legfontosabb számukra, de ez nem hinném, hogy az én hibám lett volna. A szüleim ballépése miatt nem volt joga úgymond gyűlölni engem… talán épp ezért nem is próbáltam soha közeledni hozzá. Ha utálni akart, hát hagytam.
Talán én rontottam el mindent azzal, hogy elkezdtem figyelmen kívül hagyni őt… Utána megszületett a legfiatalabb testvérem, azaz öcsém, Lionel. Ő nem állt annyira közel hozzám, mint Karen, de jóval közelebb volt, mint Sedrick. Lio volt a legkisebb és mindig is kötelességemnek éreztem, hogy tanítsam. Hogy mellette legyek. Bár néha úgy éreztem, csak teher, de mégis… mindig segítettem, ahogyan kellett. Szüksége volt rám. Mikor vele gyakoroltam a kardforgatást, sokszor elmerengtem, hogy Sedrickel is megtenném ugyan ezt. Lehetnénk jóban, lehetne minden egészen más. De ha egy ember szeretetéért küzdeni kell vagy ki kell vívni, az régen rossz. Főleg, ha egy családtagról van szó... Így minden érzést elzártam magamban, ami az irányába valaha is volt. Azt hittem, ezzel majd jót teszek. Ha békén hagyjuk egymást úgymond, akkor nem lehet semmi probléma. Nos, talán ez volt a legrosszabb lépés, amit valaha is tettem. A gyűlölete napról-napra nőtt.
Viszont sosem hittem, hogy eljön az a nap, amikor mindent, amim valaha volt, avagy amink valaha volt… egyszerűen semmisé tesz. De eljött.
Aznap nem voltam otthon. A szomszédos városban töltöttem az időmet és késő este értem haza. Az, amit akkor és ott tapasztaltam… örökre belevésődött az elmémbe. Soha sem fogom elfelejteni, amikor rátaláltam a kisöcsémre, Lionelre. Egyszerűen kiszívták belőle az életet. A teste hideg volt, ahogy hozzáértem, így el is kaptam a kezem onnan.
- Mi a…? Mégis mi történt? – Suttogtam magam elé. Ekkor még próbáltam nem kiborulni. Megtaláltam a levelet, ami minden kétséget kizáróan nekem volt címezve. Remegő kézzel hajtogattam ki a papírt, majd olvastam el a sorokat. Felismertem a kézírást.
- Sedrick…? – Kérdeztem magamtól. De a válasz egyértelmű volt. A levél a földön landolt és idegesen indultam tovább, szinte már futva. A fürdőbe léptem be.
- Karen, ugye te nem…?! – Emeltem meg a hangom, mire megláttam őt a vízben. Nem mozdult. A szemeim elkerekedtek. Odasiettem és kétségbeesetten fogtam meg, majd húztam ki őt a vízből. De már késő volt. Nyilván késő volt, de én mégis… megpróbáltam visszahozni őt. Az orvostudomány még sehol sem volt ebben az időben, de túlságosan is kétségbeestem és képtelen voltam feladni. Azonban ahogy kihúztam a földre és újra a karjaimba fogtam, éreztem, hogy jéghideg. Sőt, ő maga is teljesen elfehéredett. Kiszívtak belőle minden életet… a vért. Majd megpillantottam a levelet, de nem volt lelkierőm elolvasni. Még nem. Kellett néhány pillanat, vagy perc, hogy képes legyek rá. Eközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A fejemet ráztam, ahogy a kishúgomat a karjaimban fogtam és magamhoz szorítottam az élettelen testét. Mindenki tudta, hogy mennyire szeretem őt. És most halott volt. Nem volt többé. Nem mosolygott rám, nem hallhattam többé a csilingelő hangját, nem nevetett többé… Képtelen voltam felfogni. Percek teltek el így, némán sírva. Ezután húztam magamhoz oda a levelet és olvastam el a sorokat. Szinte éreztem, ahogy egy kést szúrnak a mellkasomba. Tényleg Sedrick volt a tulajdonosa a levélnek… és a gyilkosságoknak is.
- Mégis mit ártottak neked a testvéreink, Sedrick…? Mit?! Engem gyűlölsz, nem? – Tudtam, hogy nem hall. Tudtam, hogy nincs itt, de… mégsem bírtam csendben maradni. A levelet széttéptem és a földre dobtam. Nem érdekelt tovább. Ezután Karent óvatosan a földre fektettem és megsimítottam utoljára az arcát.
- Sajnálom, Karen… és Lionel. – Pillantottam ki a fürdőből, el a kisöcsém felé. – Ez mind az én hibám… Sedrick miattam tette. – Suttogtam halkan.
Ezután felkeltem a földről és az emelet felé vettem az irányt. A lelkem szilánkjait próbáltam egyben tartani és igyekeztem nem arra gondolni, hogy lehet, a szüleink is… halottak. Nem, őket csak nem ölhette meg… ugye?
A hálószobánál megálltam és beletelt néhány percbe, mire a kilincshez nyúltam a remegő kezemmel. Éltek, ugye? Élnetek kell. Ezekkel a gondolatokkal nyitottam be, de ami ott fogadott, még rosszabb volt, mint ami odalent, a földszinten várt rám. Egyszerűen lefagytam, ahogy megláttam a sok vért… és a szüleinket az ágyon. Messziről úgy tűnt, mintha békésen aludnának, de tudtam, hogy nem így van. A szobában levő vérmennyiség is ezt jelezte számomra. A fejemet ráztam és lassan újból elkezdtek folyni a könnyeim. Beterítették az egész arcomat. Léptem egyet az ágy felé.
- Nem… - Nyeltem egy nagyot, aztán végül odarohantam az ágyhoz. Nem, nem halhattak meg!! Nem vehetett el tőlem mindent! Nem! Kétségbeesve nyúltam anyám kezéért, de ahogy hozzáértem, éreztem a hidegséget… halott volt. Minden kétséget kizáróan halott volt. Ahogyan apám is. Sírtam, nem tudtam megállni. A lelkem szilánkokra tört. Vagy épp a mellkasomban valami. A földre rogytam. A könnyek eláztatták az arcomat.
- Sedrick… miért csináltad ezt?! Ha engem gyűlölsz, akkor engem kellett volna… nem őket. Karen, Lionel… és a szüleink… nem ezt érdemelték! – A földre támaszkodtam magam elé. Néhány pillanatig csak sírtam, de aztán meghallottam az öcsém hangját.
- Mondanám, hogy sajnálom, de az nem lenne igaz… - Felkaptam a fejem, a könnyeim hirtelen elapadtak. – Éhes voltam. – Fejezte be a mondandóját, majd pillanatok múltán már ott is termett előttem. Képtelen voltam időben reagálni, a nyakamra tapadt és éreztem, ahogy a fogait belém vájja. Felnyögtem. A karjaiba kapaszkodtam, igyekeztem eltolni magamtól.
- Mit művelsz…? – Kérdeztem elhaló hangon. Éreztem, ahogy az élet egyre inkább kiszáll belőlem. Közben még sikerült összeraknom azt, hogy Sedrickből szörnyeteg vált… akit bizonyos értelemben én teremtettem.
Pillanatokkal később elszakadt a nyakamtól és a vérét adta. Még volt annyi erő bennem, hogy megigyam – nem volt túl sok választásom. Ezután eszméletemet veszítettem.
Ami ezután jött, az néhány napos szenvedés volt. De Sedrick végig mellettem volt. Mai napig nem jöttem rá, miért nem hagyott magamra…
Azóta a nap óta több évszázad is eltelt. Megbirkóztam azzal, amivé váltam miatta. Sőt, kissé össze is szedtem az életemet. Manapság a La Morte tanácsnak dolgozok (ahogyan ő is). Ugyan akkor mindig az eszemben van, hogy a történetünknek még nincs vége. Érzem Sedrick felől a gyilkos szándékot, akárhányszor csak rám néz. Azonban nem akarok kilépni és nem akarok távolabb lenni tőle, mint amennyire vagyok jelenleg. Hisz lehet, naponta találkozunk, fizikailag közel vagyunk egymáshoz, de más értelemben… szakadék van köztünk. Gyűlöl. Nekem pedig gyűlölnöm kéne azért, amit tett. De ennyi év távlatából az én gyűlöletem már lecsillapodott. A kérdés csak az, újra fel tudja-e erősíteni bennem a régi gyűlöletet Sedrick, vagy sem? És ha igen, mire leszek képes? Mit fog tenni ő? Rengeteg a kérdés és válaszok… egyelőre nincsenek.
De a történetünknek még nincs vége, mint mondtam. Egy fejezet még csak most kezdődik el… és a sorokat mi magunk fogjuk írni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
