A múlt homálya… amire nem jó emlékezni
Amióta az eszemet tudom, azzal is tisztában vagyok, hogy árva vagyok. A szüleim meghaltak 8 éves koromban, így árvaházba kerültem. Később, 13 éves koromban viszont kiraktak onnan, mikor megmutatkozott az erőm. Kiderült, hogy boszorkány vagyok és semmiképpen nem akartak egy ilyen furcsa, különleges gyermeket a többiek között tudni – más voltam és ez nem tetszett a nevelőknek. Akkor megtanultam, hogy el kell rejtenem az erőmet és nem szabad, hogy bárki tudja, mire vagyok képes. Viszont az erőmet képtelen voltam irányítani. Néha csak úgy megtörténtek dolgok. Gyűlöltem magamat érte, mert volt, hogy másokat bántottam vele. Ó és azt még nem is mondtam, hogy sokáig az utcán éltem. Kénytelen voltam lopni, ha túl akartam élni. Mert hát, ki lett volna olyan kegyes egy gyermekhez, hogy befogadja? Senki. Az emberek mind önzőek, így hát megtanultam, hogy kár másokba bárminemű reményt fektetni vagy erőfeszítést. Egymagam voltam és próbáltam túlélni a magam módján. Nem tehettem mást…
Aztán mégis volt valaki, aki megcáfolta az emberekről kialakult véleményem. Egy férfi. Eleinte bizalmatlan voltam vele, de ő megnyert magának. Maverick segített megtanulni, hogyan kezeljem az erőmet, sőt, nagyon sok dolgot tanított még ezen felül nekem. Varázslatokat, bűbájokat, főzeteket… elindított egy bizonyos úton. Azóta pedig önfejlesztésbe mentem át. Az útjaink réges-rég elváltak, évek óta nem láttam, így nem tudom, jelenleg mi lehet vele. Csak annyi biztos, hogy mindig hálával fogok visszagondolni rá.
Kaland? Sedrick és Én
Az estéimet gyakran töltöttem a Chicagoi Red Pirate Pubban. Itt ismertem meg Őt. Eleinte nem tudtam, hogy ki is ő pontosan – az igazat megvallva most sem tudok róla sokat. Sedrick. Ahogy egyre többet láttam a pubban, annál inkább felkeltette a kíváncsiságom. És egy este megtört a jég, leszólítottam. Szó-szót követett, mígnem… nos, valahogy egymásba gabalyodtunk. Nem, nem lett ebből szerelem és el is akarom zárni magamat ettől az érzéstől, de jó vele. És úgy érzem, ő is hasonlóan van vele.
Néhányszor már oda is elvitt, ahol ő él. Avagy ahol dolgozik. A La Mortéhoz. Bár igyekeztem eltűnni a kíváncsi szemek elől, néhányan már ismerősként tekintenek rám arrafelé. Még ha ez kínos is egy kicsit. Sedrickkel a kapcsolatunk… nem igazán tudom, hova halad. Hívjuk egymást, ha szükségünk van egymásra. Fogalmazhatnék úgy, hogy kihasználjuk egymást. Ha vele vagyok, úgy érzem, végre kellek valakinek. Ez elég.
Összekapcsolás… Sedrick Altair kérése
Néhány órával ezelőtt kaptam egy sms-t Sedricktől. Az állt benne, hogy itthon vagyok-e, ugyanis átjönne. Eleinte furcsálltam, hogy miért nem hív fel, de aztán inkább visszaírtam egy üzenetet, miszerint jöhet. Gondoltam, csak egy újabb lazításra vágyik, mindenféle kötöttség nélkül, így nem agyaltam túl a dolgot. Csak egy zuhanyt ejtettem meg, mielőtt hallottam volna a csengőt. Várjunk, ő mióta csenget? Már itt gyanússá vált a dolog. Az ajtóhoz siettem egy szál törölközőbe bugyolálva magam, aztán jött a ledöbbenés. Ugyanis bár egy férfi állt az ajtóban, és szőke is volt, de nem Sedrick volt az. Érdeklődve, kérdőn pislogtam a férfira. A tekintetével egyből végigmért, ami fölöttébb zavart. Engem ne méregessen Sedricken kívül senki! Vágtam volna az arcába, de végül megszólalt.
- Cyrillia, ugye? Jó helyen járok? – Ejtett meg egy barátságosnak tűnő mosolyt, de én nem dőltem be neki.
- Igen, én vagyok, … és… te? - Vontam fel a szemöldököm, miközben megmarkoltam a törölközőt magamon. Zavart, hogy tulajdonképpen egy szál semmiben vagyok egy idegen előtt.
- Altair. Altair La Morte. Sedrick bátyja. – Felelte kedves hangon. Meglepődtem. Tudtam, hogy Sedricknek van egy bátyja, de őszintén szólva, azt nem tudtam, hogy ki ő. Vagy hogy egyáltalán mi ő. A kapcsolatukról meg pláne nem tudtam.
- Miért jöttél ide? – A hangom nagyon is gyanakvó volt. Ő erre rám villantotta a cseppet sem kedves tekintetét, amit hamar barátságossá próbált tenni.
- Ő küldött. Lenne valami, amit meg kellene tenned… - Magyarázta, majd türelmetlenül az ajtófélfán kezdett dobolni. Méregetett. – Amúgy, őt vártad, ugye? Az… öltözetedből ítélve. – Vigyorgott. Komolyan, mit képzel magáról?
- Tuskó. – Kis híján becsaptam előtte az ajtót, de megállította. – Legalább azt várd meg, míg felöltözök. Elég illetlenség, hogy folyamatosan rajtam legelteted a szemed. – Összehúzott szemekkel meredtem rá, majd ott hagytam és elsiettem a szobámba. Magamra kaptam az első ruhát, ami szembejött velem.
Mire vissza kiértem, ő beengedte saját magát és a nappaliban állt meg. Nézelődött. Én meg bosszankodva léptem be a helyiségbe.
- Miért nem Sedrick jött, ha neki kell valami? – A kezeimmel a kanapé háttámláján támaszkodtam meg, ahogy elnéztem felé.
- Dolga akadt. Tudod, La Morte munkák. De igazából pont a munkájában kellene segítened. – Fordult felém. – Boszorkány vagy, úgy tudom. – Csak bólintottam. – Nos, össze kellene kapcsolni Sedricket valakivel. A lehető legjobban. Az okokat ne kérdezd, én sem értem. – Vont vállat. - De amit Sedrick egyszer a fejébe vesz, annak úgyis kell lennie. Szóval… megteszed, ugye? – Sóhajtottam egy aprót.
- Még ha így is van… ha tényleg ő akarja ezt, attól ez még nem olyan egyszerű. Szükségem van egy-egy személyes tárgyra vagy hajszálra, a vérükre vagy bármire a két személytől, hogy működjön a varázslat. – Még csak a mondandóm felénél jártam, ő máris az asztalra pakolt két tárgyat. Felvontam a szemöldököm. Nagyon felkészült…
- Ezek megfelelnek, ugye? – Mosolyt küldött felém. Én kissé idegesen kezdtem őt figyelni, de csak bólintottam. Persze, megfelelnek, de hülye lennék megcsinálni… Magamban aggonizáltam.
- Egy pillanat. – A szobába indultam. Ahogy beértem, az ajtót is bezártam, majd megpróbáltam Sedricket felhívni. Azonban mire meg tudtam volna nyomni a hívás gombot, a telefon kirepült a kezemből és a földön landolt.
- Ha tennéd, amit mondok, nem kellene erőszakhoz folyamodnom. – Altair meredt rám, dühösen. A falnak lapultam, ahogy felnéztem rá.
- Csak meg akartam róla bizonyosodni, hogy tényleg ő kéri ezt… de nyilván nem lehet. Ez csak téged tesz gyanúsabbá, már ha érdekel a véleményem… – A szemeimet forgattam. Túlzottan mondjuk nem féltem tőle, vagy legalábbis nem engedtem, hogy lássa, de határozottan nem tetszett a belőle áradó agresszivitás.
- Megmondtam, hogy dolgozik. Azt akarod, hogy lebukjon egy küldetés során?! – Emelte meg a hangját. Ez volt az, ami elgondolkodásra késztetett. Sőt, bűntudatot keltett bennem.
- Nem, dehogy! – Nem akartam, hogy baja essen. A telefon után pillantottam, majd lehajoltam érte, de nem próbáltam meg újra hívni. Leraktam valamerre. - Rendben, csináljuk. – Mondtam halkan, mire ő elmosolyodott.
- Köszönöm. – Visszamentünk a nappaliba és ott végeztem el a varázslatot. Összekötöttem Sedricket és még egy személyt… reméltem, hogy ezzel valóban jót cselekszek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
