Az érzés, amikor valami majdnem hogy elérhető távolságba kerül, de mégsem. Körülbelül így érzem magam most. Nekem mindig is olyan vágyaim, álmaim voltak, amik kábé 100%, hogy nem megvalósíthatóak és elérhetőek. Tudjuk be ezt az önbizalomhiányomnak vagy bárminek, de így van. Most is egy ilyen helyzet állt elő. Valaki, egy rajongó és annak a barátja, találkozhat magával Iaennel, sőt, vele nézheti meg a legutolsó részt. Los Angelesben, egy 4 csillagos szállodában... VELE. Értitek? Ez olyan durva. És csak annyit kell tenni, hogy adományozni kell. Nem túl nagyok az összegek, bőven megfizethető egy magamfajtának is - és ha szerencsés vagyok, akkor engem választanak ki a többezer ember közül. Vagy többmillió? Ki tudja, mennyien akarnak Iannel találkozni. Szerintem sokan. De még ha tudnék is adományozni és még ki is választanának (lehetetlen :D), akkor is fail az egész, mert hiába lennék ott, képtelen lennék vele kommunikálni. Vagy a zavaromtól vagy a nyelvi korlátok miatt - a fenébe, hogy még csak töröm ezt az angolt, főleg, ami a hallás utáni értést illeti. Olvasott szöveg fordítása már megyeget, de hát az édes kevés egy ilyen találkozóhoz. Szóval... én tegnap kissé elkeseredtem. Mondom itt lenne a lehetőség, felcsillant a remény, de hát... ahh. Mondjuk az is jó kérdés, hogy kit vinnék magammal - az biztos, hogy jó angol tudással rendelkező egyén lenne. Haha. Azért jó ábrándozni arról, milyen lehetne egy TVD-s este Iannel. Meg igazából aranyos is tőle, hogy van ez a felajánlása - jó, adományt is gyűjt, de valamit - valamiért, nem igaz?