Mostanában újra azt érzem, hogy kezd kicsúszni a kezemből az irányítás, vagy épp a talaj a lábam alól, vagy... hm, leginkább azt, hogy az univerzum próbára tesz. Ismét. Ahogyan mindig is szokott, időről-időre. Problémák a munkahelyen, vagy a magányosság érzése, amit mostanság túlontúl gyakran érzek. Nem tudom, mi kezdett el romlani, s miért is omladoznak kicsiny világom falai, de meg akarom állítani. Nem akarom azt a szívbemarkoló, fájdalmas érzést, amit az utóbbi napokban, sőt, leginkább utolsó két napban kerített a hatalmába. Semmi nem történt. Semmi gond nem volt, mármint kézzel fogható, mégis, a kedvem nagyon rossz volt. Most is az. Utálom azt az érzést, mikor indokolatlanul esek ebbe az... állapotba. Semmihez nincs kedvem. Sem írni, sem szerkeszteni, sem játszani, sem olvasni, sem semmi. Tegnap csak arra voltam képes, hogy sorozatozzak - az ágyból. Sosem szoktam onnan. Mindig gép előtt nézek bármit is, mert mellette én sok mással is szoktam törődni. De most nem. Nem volt kedvem. Szenvedtem, egyik helyről a másikra raktam magam. Nem találtam a helyem. Ma egy piciny fokkal jobb volt, de nem az igazi. Holnap pedig meló. De talán jobb is. Eltereli a gondolataimat mindenről, ami jelenleg olyan... rossz. Úgy értem, ha valamit csinálok, dolgozok, akkor kevesebb időm van a saját szomorúságom medrében elmerülni, nem igaz? S egyedül sem érzem magam olyankor. De most nagyon. Senki se vegye magára, tudom, hogy vagytok néhányan mellettem, de nem tehetek róla, ha ilyen gondolatok beférkőznek a fejembe, avagy a szívembe. Néha tényleg azt érzem, hogy senki sincs velem. Egyedül vagyok és minden terhet egyedül kell cipelnem, megoldanom, mert senki sem segít. Senki sem nyújtja a kezét, hogy kihúzzon belőle, csak maximum meghallgatja a siránkozásom és annyiban hagyja, hogy aztán a saját baját kezdje el nekem mondani. Én persze bárkit meghallgatok, bárkinek segítek, vagy legalábbis próbálok... aztán, fordítva ez már nem teljesen igaz. De nem panaszkodok. Mert most nincs is konkrét okom rá, csak a fenébe is! Mitől van rossz kedvem? Valaki árulja már el és csináljon vele valamit... ki kellene kapcsolnom az agyamat valahogy. Nem ivással. Bár az sem rossz módszer. Valakinek valami ötlet? Nincs? Remek.

Na, de inkább be is fejezem ezt a bejegyzést. Rég írtam, illett valami életjelet adnom, habár... legközelebb jobban igyekszem majd pozitívat hozni. Hiszen ki kíváncsi a panaszkodásaimra? Na ugye.

"Barát az, aki akkor is velünk tart, amikor az egész világ ellenünk fordul."

Uuuuhhh és végre... megvolt a koncert, amire fél éve megvettem a jegyet. Azóta van tervezve maga a program, a 4 nap, meg a... minden. Stefan. Annyira boldog vagyok, hogy összejött a dolog! Minden szuper volt, hogy úgy mondjam. Jó, nem volt minden fixen leszervezve és vannak dolgok, melyekről itthon nem mindenki tud, de az más kérdés. Más téma. Egyszerűen néha jó csak úgy... kimozdulni, spontán végigcsinálni valamit. Na, de nézzük az elejétől. Egészen szerda estig nem volt fix, hogy hogyan is lesz a csütörtök, avagy maga a koncert napja. Annyi biztos volt, hogy Stefan a koncert után jön haza velem és vasárnapig itt lesz. Ennyi volt biztos. De aztán ahogy haladtunk előre az időben, nos, úgy lett kitalálva a dolog, hogy elsőként felmentem reggel Pestre. Nagy nehezen, szó szerint nehezen megtaláltuk egymást Stefannal. A másik oldalon mentem fel a metrótól, nem ott, ahol ő várt és vagy negyed órán át kerestük egymást. Vagyis én őt, mert ő egy helyben maradt, hogy véletlenül se kerüljük el egymást. xD Jó indítás, ugye? Aztán megtaláltuk egymást és indultunk is vissza hozzánk. Egyszerűen muszáj volt, hogy hazajöjjünk, mert le kellett pakolnia. Nem jöhetett volna a koncertre a bőröndjével, az a helyzet. Szóval utazgattunk. Sokat beszélgettünk. Az első talin sem volt semmiféle zavarom, igazából, de most még annyi sem. Mintha ezer meg egy éve ismerném, vagy annyit találkoztunk volna már. Na meg, azt így elöljáróban elmondhatom, hogy a négy nap alatt azért sikerült jobban megismernem őt. Jobban, mint eddig ismertem. És ez tök jó érzés.  Nos, hazajöttünk (hazasétáltunk a busztól). Marleyval rögtön összebarátkoztak, ami számomra kicsit sem volt meglepő. De tényleg. Akit én szeretek, azt Marley is szokta, így nem volt kérdés, hogy összehaverkodnak. Stefan gyorsan lepakolt a szobámban, meg átöltözött és hívtam is egy taxit, hogy kiérjünk a buszhoz, ami... vitt is minket vissza Pestre. Jahh, a kedvenc buszsofőrömet nem is mesélem....... hát én azt hittem, kinyírom magam már, komolyan. Egyrészt Stefan is szívatott, hogy jaj, én meg a sofőr... másrészt... az a sofőr... konkrétan folyamatosan flörtölt. És persze, hogy amikor jöttünk, amikor mentünk, mindkét alkalommal ő volt a buszon. S amikor leszálltunk Pesten, utánunk szólt, hogy: "Engem nem visztek a buliba?" Hát nem... :'D
Nos, hivatalosak voltunk egy találkozóra, még a koncert előtt. Egy szerepjátékos leányzó, akit... nem is tudom, hogyan nevezzek itt. Mondjuk Becks-nek, a karaktere után. Szóval elsőnek hozzá mentünk el, suliból ugrott ki pár percre, hogy összefussunk. Tényleg rövid volt, odaadtuk neki az ajándékot, megmutatta, merre kell mennünk, ha a Dürer kertbe el akarunk jutni és ment is vissza. Mi pedig a koncert helyszínére. Vicces volt, ugyanis egyrészt így sem voltunk biztosak abban, hogy jó felé megyünk-e xD másrészt Stefan az út egy részében belém kapaszkodott. Szegény, miattam szenvedett... én beszéltem rá arra a cipőre, vagyis magassarkúra, amiben jött... (igen, Stefan - de akit takar a név, az nyilvánvalóan nő xD) Na, a lényeg, hogy odaértünk, miután telefonon még kértünk segítséget Beckstől. Nos, nem mondanám, hogy sok VIP jegyes volt. Mert nem. Egyáltalán nem mondanám soknak. Voltak ismerős arcok is, de nem igazán mentem oda senkihez. Aztán megérkezett Viki is, róla tudtam, hogy jönni fog és már előzetesen mondtam is Stefannak. Lényegében Vikivel meg az ő barátnőjével voltunk négyesben így az este folyamán.
Nekünk, VIPeseknek korábban kellett amúgy megjelenni. Már fél 6-kor. 6 után pedig találkozhattunk Michael Malarkey-el.  Na jó, először egy férfi jött be és mondta el, hogy mit szabad, mit nem, meg hogy a TV show-ról semmit se kérdezzünk, hiszen ez a zenei karrierjéről szólt a koncert, nem a Vámpírnaplókról. Pedig... ahw, Enzo. A magam részéről mindig szerettem Enzot. Vagyis az elején nem, de ahogy megismertük a történetét, úgy megkedveltem. Lényegtelen. Nos, a beszélgetés után kaptunk autogrammot!  Aztán lehetett fotózkodni. Vagy egyénileg, vagy csoportosan, ezt mi dönthettük el, de mindenképpen egy fotót kaphattunk. Én mindenképp úgy akartam, hogy együtt menjünk oda Stefannal, s ő beleegyezett, így lett egy közös fotónk Michaellel, hármasban. Ahww. Azért durva volt ennyire közel lenni hozzá, meg úgy az egész... a hangulat, meg minden. Nehéz elmondani szavakkal.
Aztán búcsút is kellett vennünk tőle. Úgy értem, még mielőtt a valódi koncert elkezdődött volna, egy amolyan vendégelőadó jött a színpadra. Amúgy, második sorban voltunk, tehát baromira közel a színpadhoz. Amíg vártunk, addig a lányokkal ittunk egy-egy pohár vagy épp üveg valamit... csak hogy megalapozzuk a helyzetet, vagyis a hangulatot. Nos, amint megjött Michael, beindult az igazi buli. Még videóra is sikerült felvennem, ahogy besétált a színpadra.  Azért szögezzük le, nem ismertem túlzottan Michael dalait. Inkább azért akartam a koncertjére elmenni, mert hát ő volt Enzo és úristen. Nos, most már a zenéjét is szeretem, be kell vallanom. Igazából az egész koncert szerintem piszok jó volt. Nem számítottam arra, hogy ennyire hangulatos lesz az egész. S nem csak azért, mert VIPesek voltunk, vagy mert majdnem első sorban voltunk... na jó, de, ez is közrejátszott. Megadta az alap élményt, amit egyikünk sem fog elfelejteni. Ahogy azt sem, hogy beugrott a tömegbe és elszáguldozott közvetlenül mellettem, aztán Stefan háta mögött és vissza a színpadra. OMG! Ez volt aztán a váratlan lépés tőle, de tényleg. Állítom, még az egyik szervező vagy nem tudom ki is meglepődött, olyan értetlen fejjel sietett Michael után.  Vicces volt.
Ahogy pedig vége lett a koncertnek..... nos, jöhetett az éjszakai élet. Úgy értem, nem volt szállásunk. Felmentünk úgy Pestre Stefannal, hogy tudtuk, nem lesz hová mennünk. Hiszen kora reggel, hajnal 5-kor indult az első busz haza - hozzánk. Igazából.. elvoltunk. Sétáltunk a városban, beültünk ide-oda meginni valamit (bár a Salvatore bár, ahol tavaly voltunk Reináékkal, az most csalódás volt, nem is voltunk ott sokáig xD). Láttunk egy hírességet is, avagy celebet... mindenki számára ismerős bizonyára Dombóvári István neve. Nos, őt láttuk. Meg ő is látott minket.  Látta, hogy szerencsétlenkedünk és nem merünk odamenni hozzá. Azt is látta, hogy utána az út túloldaláról bámultuk, majd azt is látta, hogy visszamentünk oda, ahol volt... aztán felszívódott. Megjegyeztem Stefannak, hogy na, biztos azt gondolta, hogy végre eltűnt ez a két lány és gyorsan leléphet addig. Jah, meg amúgy bementünk mosdóba ott, ahol ő volt. Mármint ő kajált, hajnal 2-kor, mi meg ugye a városban lézengtünk... khm.
Ezután... azt hiszem, ezután mentünk és vettünk pizzát, hogy legyen bennünk némi étel is. S olyan 3 fele döntöttünk úgy, hogy ideje megkeresni a Népligetet. A helyzet az, hogy... inkább ezt nem is részletezem. Csak annyit mondok, hogy soha többet GPS. Vagy annyira pontosan írom be a helyszínt, hogy... nem is tudom. Bahh. Mindegy, egy órán át biztos a rossz helyen voltunk, mire rájöttünk, hogy merre kell menni. Közben a telefonom 2x lemerült. De volt nálam ilyen hordozható töltő... azonban harmadiknak már aggódtam, hogyha lemerül, soha az életben nem találunk el a buszpályaudvarra. Na mindegy. Nos, a hajnal 5-ös buszt nem is értük el, de 5 percen múlt. Végül a későbbivel indultunk haza, 6:10-kor, ha jól emlékszem.
És lényeg a lényeg, 8 fele értünk be a városba. A buszon én aludtam szerintem vagy 20 percet, vagy fél órát, megszakításokkal... elfoglaltunk Stefannal a busz hátsósorát. xD Azt hiszem, mindketten kellőképpen ki voltunk ütve - én csütörtök reggel 7 fele keltem, ő hajnal 4-5 (?), s azóta nem aludtunk. Gondoljatok bele. Az én szervezetem már ordított azért, hogy aludjak. Nos, hazaértünk olyan... fél 9 fele talán. Egy gyors zuhany, aztán dőltünk be az ágyba, bár Stefan elmondása szerint fent tudott volna maradni. Na én nem.  A péntekünk amúgy ebből állt. Pihenésből. Tudom, hogy ilyen tekintetben rossz házizadga voltam, mert Stefan délután/estefelé már bőven volt olyan állapotban, hogy mehettünk volna erre-arra, sőt, ő akart is volna, de én... esküszöm, az is fizikai fájdalmat okozott, hogy egyik helyről a másikra átmásztam. Én kivoltam. Szóval, Stefan, ezúton is sajnálom, hogy a péntekünk ilyen "mehh" lett. 
Ám szombatra volt programunk. Meglepő vagy sem, de mamámhoz voltunk hivatalosak mindketten. Annyit meséltem már Stefanról neki, hogy úgy voltam vele, mindenképp bemutatom őket egymásnak. Nos, a lehető legjobban sült el a találkozó. Olyannyira, hogy az egész napot ott töltöttük, iszogattunk, beszélgettünk, nem is keveset, sőt, elmentünk együtt sétálni is. Egyszerűen jó volt. Mamám az unokájává is fogadta Stefant a végén, annyira jó volt az egész.  Örülök, boldog vagyok, hogy ennyire megvolt köztük az összhang meg minden.  Ugye mamámnak folyton úgy meséltem Stefanról, hogy mennyire zárkózott és hogy velem is nehezen találkozott, stb. Most azért... vagyis azóta változott a helyzet és ezt mamám első kézből tapasztalhatta meg.  Elindultunk haza. Stefan sokat mesélt, azt hiszem, ekkor nyílt meg nekem... hmm, nem is tudom, hanyadik alkalommal. Nem sok. De örültem, hogy beszélt és megtudtam dolgokat róla. Arról, hogy ki ő, vagy miket is tett, milyen is ő. S mindegy, mik azok a dolgok, amiket mondott. Ugyan úgy gondolok rá most is, mint előtte.  Szóval, hogy is volt...... soha nem szabadulsz tőlem!? Készülj fel és fogadd el, Stef.  Hazaérve folytattuk a beszélgetést, meg szó volt a játékról is, tervekről, meg mindenféle dologról.
Hajnal 1 fele feküdtünk le, ha jól rémlik. És ez volt végül is az utolsó közös esténk, hiszen másnap, azaz vasárnap már indulnia kellett haza. Ám délelőtt még átmentünk vásárolni, meg apával elugrottunk mamámhoz egy kávéra. Aztán itthon is ittak még egy kávét apával. Haha. Legközelebb lesz közös témájuk, ami azt illeti. Apa fegyver gyűjteménye meg a kard a falon... nos, igen, sokaknak tetszik. Olyan családias volt az egész amúgy, vagy nem is tudom.  S végül apával kivittünk kocsival Stefant a buszhoz... 
Apa azon nevetett a kocsiban, hogy alig szállt fel Stefan a buszra és indult el, máris pötyögtünk egymásnak. Rám nézett és kérdezte: "Máris hiányoztok egymásnak?" Hát most na. És ha igen? xD
Nos, nagyjából így teltek el a napjaink. Szerintem egy élmény volt és ismétlős, mindenféle tekintetben, vagy értelemben. Örülnék, ha még lenne lehetőségünk találkozni, többet és többet, sőt, annál is többet.

Köszönöm, Stefan,
ezt a négy napot!

Megkaptam az első fizetésem! Nos, azt nem írom le, mennyi, de félhónapra ez... wáó! Máshol nem keresnék ennyit, az egyszer biztos. Habár meg is dolgozom érte rendesen, a napi 13-14 órák garantáltan megvannak, de hát istenem. Ilyen az élet, nem igaz? Dolgozunk, mert muszáj, szükséges, ezáltal pénzünk van, s élni tudunk. Bár most belegondolva, nincs időm elkölteni sem a megszerzett vagyont - ám ez koránt sem baj. Nemsokára jön a június, a születésnapom, na meg a koncert maga és Stefan drágám, szóval nem is baj, ha félre tudom tenni a pénzt. Igaz, volt egy röpke gondolat a fejemben, miszerint a héten leugrom Stefanhoz, ha már megjött a fizum. (Nagyon nehezen bírom ki, hogy végül is ne menjek, mert nagyon hiányzik és látni szeretném már őt.)
Azt viszont nem mondom, hogy minden napom egyszerű és hű de klassz. Imádom a munkám, a főnökasszonyt, de néha valóban nehéz és néha úgy érzem, hibázom és képtelen leszek megfelelni annak a képnek, melyet a főnökasszony szeretne. Például... aki ismer, azt tudja, hogy nem vagyok egy vezető-főnök típus, ergo, én nem dririgálok senkinek, hogy hé, figyeljél, tedd arrébb azt az asztalt, töröld le, pakold ide, pakold oda, stb. Még akkor sem, ha épp betanulni van mellettem valaki. Inkább én vagyok az, aki megmozdul, ösztönszerűen és teszi a maga dolgát. Csakhogy ezzel az, aki mellettem van betanulni, nos, nem tanul semmit. Tudom, rájöttem, tisztában voltam vele, csak... na. Nem dirigálok. Nem főnökösködök mások felett. Megszoktam, hogy mások vannak úgymond felettem, s nem fordítva. Mit akarok ebből kihozni? Volt egy lány mellettem szerdán. Betanulni. 5 órán keresztül volt velem, s mindent elmondtam neki, amiz csak tudni kellett, kezdve azzal, hogy nem lehet nálunk a telefon, bezárólag azzal, hogy a standolás hogyan is működik, stb. Magyarul elméletben mindent átadtam neki, csak gyakorlatban maradtak el a dolgok. Nem "parancsolgattam" neki, hogy teszem azt, töltse fel a tölcséreket, vagy törölje le az asztalokat, vagy seperjen fel és a többi. És ez baj volt. Főnökasszony finoman, egyébként erre majd kitérek jobban, közölte is velem, hogy ez így nagyon nem volt okés, de látni akarta, mit és hogyan adok át az újoncnak. Hivatalosan mondhatjuk, hogy elbuktam a megmérettetést, s nagyon szarul is éreztem magam miatta. A főnökasszonyom egy olyan főnök, akinek... hogy mondjam? Meg akar felelni az ember. Jó akar lenni a számára. Mert... mert tudod, hogy bízik benned, számít rád, felemel a porból, hogy egészen konkrét legyek. Még ha le is csesz valami miatt, kb. úgy teszi, mint anya. Egy pillanatig tart az egész, de utána visszaemel és újból beléd veri az önbizalmat. S erről beszéltem vele is. Mondtam neki, hogy lehet, első beszélgetésünk alkalmával nem említettem, de hogy nekem rohadtul nincs önbizalmam. Erre fel azt mondta, hogy pedig már attól lehetne, hogy engem választott. Ugyanis ő nem akárkiket vesz fel ide. És ez nagyon jól esett. Nem tudom, hol tanulna, hogyan is kell jó főnöknek lennie, de szerintem remekül csinálja, amit csinál. Sőt, ő nem is főnök, hanem vezető. Ugye van az a táblázat... azaz ez itt ni: [kattints]. Nos, az én főnököm, avagy vezetőm ilyen... és kár, hogy nem mindenki ilyen, mint ő. Szóval, volt egy álmatlanfélés éjszakám, másnap pedig a fentebb leírt beszélgetés, avagy szóváltás történt meg. Tehát ilyen az, amikor valaki valóban bízik benned, a képességeidben, s nem adná másnak a feladatot, csak azért, mert van egy-két rossz napod? Nos, igen. És ez igazából baromi jó érzés. S pont emiatt nem akarok csalódást okozni.

Jaj, úgy néz ki, lesz egy tetoválásom. Régebb óta akartam már, de csak most alakult ki bennem a végső formája a dolognak. Méghozzá úgy, hogy nem egyedül hajtom végre eme tettet, hanem Stefannal. Bár nem hittem, hogy ilyen egyszerűen belemegy majd, de örültem neki nagyon! Régóta tetszettek a Shadowhunters rúnák. Annyira szépek, formásak, mutatósak. Ha tehetném, több rúnát is magamra varratnék, de egyelőre egyet akarok mindenképp: a Parabatai rúnát, párban Stefannal. Hogy mi ez a rúna? Annak, aki nem ismeri a SH világát, annak íme:

A Parabatai kapcsolat két árnyvadász közötti szövetséget jelenti, amely egy életre szól. Két olyan árnyvadász lehet parabatai, akik közelebb állnak egymáshoz, mint a testvérek.

Ó, és még a Parabatai esküt is bemásolom, mert... mert.

"Akárhová mész, veled tartok,

ahol meghalsz, ott halok meg én is,

s ott lesz a sírom.

Az Angyal úgy bánjon velem, mint veled, nem különbül.

Ne válasszon el minket más, csak a halál."

Régóta terveztem már, hogy levések ide néhány sort, de valahogy az agyam nem volt erre képes, s a kreativitásom is elhagyott, már ami a szavakat illeti. Nos, dolgozom. Lassan megjön az első fizetésem is, s nem mondom, hogy nem dolgozom meg érte, ugyanis... reggeltől-estig teszek azért a pénzért, amit majd kézhez kapok. Durva. Ugyanakkor a kolleginám nagyon jó fej, aranyos, kedves csajszi, kicsit hasonlítunk is egymásra, legalábbis szerintem. Két napos váltásban dolgozunk, így azért eléggé elviselhető a dolog. Hiszen, mire belelendülünk a munkába, jön is a szabadnap. Ugyanakkor, mire elkezdem élvezni a szabadnapot, már mehetek is dolgozni. Haha. Mindennek van hátulütője. Az, hogy reggel 8-tól este 9, vagy rosszabb esetben 10-ig dolgozom, azért elég húzós, így végiggondolva. A délelőttjeim általában laposak, s nincs sok vevő, ám délután beindul az üzem és van, hogy egyszerre egy kisebb tömeg is ott tornyosul a fagyizó előtt. Nehéz és nagy felelősség amúgy ez az egész. Nem hittem, hogy ennyi teher van egy fagyizó körül - de tévedtem. Az egész kis bódé az én felelősségem, a pénz, a visszaadás, a fagyik rendezése, leltározás minden este, takarítás, a fagyizó előtti placc, avagy tér rendben tartása, asztalok-székek kipakolása minden nap, stb. Nagyon sok feladat, de... hogy mondjam. Amikor odamentem és a nyakamba zúdult minden, akkor eléggé ijesztő volt. Mostanra viszont kezdek belejönni, szerintem. Nem mondom, hogy nem vétek még hibát olykor, de haladok. Kis lépésekben, de... megyek előre. S azon gondolkozom, hogyha ez a munka nem ad nekem önbizalmat, s nem tanulok itt talpraesettséget, akkor sehol. Amennyi emberrel naponta találkozok... nos, mindenből kijár. Vannak kedvesek, aranyosak, cukik, de vannak bunkók is, nyilván. Sőt, van, aki be is szól, ha olyanja van. De hát ugye a vevőnek mindig igaza van - legalábbis nem rendezhetünk balhét, avagy éppenséggel jelenetet. Mondjuk, a legtöbb vevőnek az a baja, hogy jaj, milyen kicsi gombócot kapnak - míg a másik helyen mekkora. Na, de ez nem is tartozik ide, hiszen mindennek megvan az oka, ennek is.
Összességében jó tehát ez az egész, csak a szabadidő kérdés az, ami kényes. Minden este, munka után hullaként érek haza, 11 fele. Bár van, mikor így is képes vagyok még gép elé ülni, hogy kikapcsolódjak. Egyébként rájöttem, hogy nekem erre szükségem van. Legalább 1 órára, hogy elmerüljek a saját világomban, legyen szó egy sorozat részről, vagy csak körülnézni neten, hogy kivel mi újság. Vagy beszélni egy sort valakivel. Nos, igen... ha ez nincs meg, akkor hisztis tudok lenni. (Mint pl. valamelyik nap, mikor nem volt net, mire hazaértem... mondom, csodálatos, köszönöm szépen.)

Egyébiránt... igen, a héten elvileg megkapom a fizetést, s első dolgom lesz elmenni ruhát venni. Ugyanis még pár hónapja eldöntöttem, hogy veszek valami csinosat a koncertre. Nem tudom, összejön-e az elképzelésem, de mindenképp akarok valamit... és kéket. Vagy valami nyárias szín. Bár, ha valami fekete színű holmit találok, akkor... nos, azt fogom megvenni. (Ó, igen, kolleginám megjegyezte, hogy mennyire imádom a feketét, merthogy mindig abban lát és olyan vagyok, mint egy vámpír... haha. Nem baj, igaza van. Aztán megkérdezte tőlem valamelyik nap, hogy van-e más színű ruhám a feketén kívül. Megnyugtattam, hogy van.)

Ohhh, és szerintem én most elmegyek sorozatozni... ugyanis Stefan ajánlott egyet, ami nagyon tetszik: Constantine. Démonos, ha valakit esetleg érdekelne a dolog. 

A túlzott negatív ködöt oszlassuk kicsit, mit szóltok?! Ugyanis, dobpergést kérek, de végre, igen, végre találtam valami melót! Szezonális, igen, de nem olyan vészes, cukik a kollégák, voltaképpen... szerintem jó lesz. Ma próbanapon voltam, s még nem is a rendes melómat csináltam, viszont valamiért úgy érzem, nem lesz ez rossz. Na, de menjünk vissza pár nappal ezelőttre. Már annyira elegem volt mindenből és az itthoni cseszegetésből, hogy konkrétan ahova tudtam, beküldtem a nyamvadék önéletrajzomat. Ha volt írva végzettség, ha nem, nem érdekelt. Gondoltam, a fenébe is, valahonnan csak visszahívnak...! Muszáj volt, hogy így legyen. S tulajdonképpen aznap, azaz vasárnap este már kaptam is egy visszajelzést. Behívtak beszélgetésre. Ez volt tegnap. Igazából itt is már jó volt a hangulat, megismertem a feletteseket, a főfőnök elolvasta az önéletrajzomat, annak kapcsán is beszélgettünk (érdeklődött a rendőrségi melóm iránt is, hogy mi meg miért és hogyhogy már nem vagyok ott), aztán a végén meg közölték, hogy akkor jöjjek be egy próbára. Azért azt tudni kell, hogy nem mindenkit hívnak be. Mármint ma beszélgettünk a felettesemmel, s mondta, hogy volt, akit nem hívtak, mert úgy érezték, nem menne ez a közös munka. Viszont én valamiért nagyon szimpatikus voltam neki és ezt ma is mondta. Már nap elején is, kb. ezekkel a szavakkal: "Nagyon remélem, hogy kollégák leszünk". Csak remélni tudom, hogy nem fogok csalódást okozni. Sosem dolgoztam még ilyen helyen - oké, nem nagy kunszt. Fagyi árulás amúgy maga a munka. Szezonális, nyilván. De ha sikerül betanulnom, akkor egész nyárra van melóm, utána meg esélyes, hogy felajánlanak valami mást. Tehát, azt hiszem, végre elindultam valamiféle úton. Bár az tény, hogy a munkanapjaim elég hosszúak lesznek. Ha összeszámolom, nyitással - zárással együtt a 12 óra azért össze fog jönni. Viszont órabérrel leszek... ha még ezen is túl csúszna, akkor egyértelműen azt is kifizetik. Sőt, már a mai napra is kaptam fizut, ami szintén jó. Pedig csak próbanapos voltam. Ezt a másik helyen, ahova múltkor mentem, nos, nem tették meg. Ott ingyen voltam egy napot... érdekes
Na, szóval most örülök. Nyilván van bennem egy kis félelem, hogy menni fog-e, de... igazából miért ne menne? Beletanulok. Amúgy is... mindig érdekelt a vendéglátás, s habár ez még nem feltétlenül az, vagy csak kisebb mértékben, de ezután már csak egy lépés pl. a felszolgálói meló. (Amit szintén felajánlhatnak nyár végén.) Bár a tervem még mindig az, hogyha sikerül összeszednem magam pénzügyileg, akkor lelépek ebből a városból. Idővel jobb lenne, s ebből nem engedek. De... mindent kis lépéssel kell elkezdeni, nem igaz?

Ut.i.: Kibaszottul fájnak a lábaim...

Ut.i.2.: Stefan lesz a példaképem most, s szerintem tudni fogja, miért, avagy mire is gondolok pontosan.