Egyedüllét. Vajon mit jelent ez a szó? Fizikai egyedüllétet, vagy inkább lelkit? Hisz tengernyi ember is körülvehet téged, de érezheted úgy magad, hogy teljesen magadra maradtál. Mi számít tehát egyedüllétnek? Azt hiszem az, ha egyszerűen nem találod meg a lelkitársad. Azaz egy ember sincs a környezetedben, akit közelebb engedhetsz önmagadhoz és befogadhatod a szívedbe. A lelki egyedüllétnél nincs rosszabb - szerintem. Én magam utálom az egyedüllétet. Tulajdonképpen régen sokszor egyedüllétre, magányra voltam ítélve és emiatt volt, hogy majdnem teljesen megőrültem. Mármint, ne úgy értsétek, hogy ténylegesen. Hanem inkább képletesen. Nem szeretek egyedül lenni. És voltak időszakaim, amikor mindig csak egy emberre támaszkodtam, egy emberre alapoztam mindent. Egy barátra. Viszont ha az az egyetlen barát elhagy, vagy eltávolodik, vagy figyelmen kívül hagy ilyen-olyan okok miatt, akkor... magadra maradsz. Én így jártam, sokszor és többször megütöttem emiatt a bokámat. Azóta eljutottam arra a pontra, hogy nem alapozok egyetlen egy emberre. Imádom, ha több ember vesz úgymond körül. Fizikailag is, de lelkileg is. Persze nem azt mondom, hogy 100 barát szükséges... mert nem. Nekem 2-3 közeli van, akit ténylegesen barátnak tudok nevezni, a többi már kívülre esik ebből a körből. Haveroknak mondanám őket, olyanoknak, akikkel elvagyok és lehet, megosztom velük életem egyik-másik pillanatát, de attól még lelkileg nincsenek hozzám közel. Ahogy én sem hozzájuk.

Barátság. Sosem voltam az a fajta lány, akinek millió meg egy barátja van. Talán lehettem volna az, de az élet közbeszólt sokféle téren, mígnem olyanná tett, amilyen vagyok. Talán jobb megelégedni azzal a pár emberrel, akit az élet elém sodor, minthogy még többért kapálózzak. Pedig régen mennyi, de mennyi "álmom" volt a nagy barátságokról vagy épp a nagy baráti összejövetelekről. Főleg, amikor ilyesmi filmeket néztem... amiben hatalmas baráti összetartás van, millió program és élmény. Nekem csak egy-két ilyen élményem van, ahol több baráttal vagy haverral sikerült összehoznunk valamit. De jó volt, tényleg élveztem. Olyan ez, amikor megtapasztalsz valami jót, de elveszik tőled és többé nem kapod vissza azt az érzést, élményt. Azóta azt értékelem, amit kapok. Akiket kapok. Értékelem, akik vannak nekem és próbálok, igyekszek mindent beleadni abba, hogy fenntartsam ezeket a kapcsolatokat. Leginkább néhányat. Néhány olyat, akik igazán közel állnak a szívemhez. Olyanokat, akikről nem szabad lemondani, mert értékes kincsek a számomra.

Mostanában sokféle téma kavarog a fejemben, de most nem igazán jut eszembe, csak kettő. Meglátjuk, mindkettőre kitérek-e a bejegyzés során... lehet útközben elmegy a kedvem és az ihletem, de veselkedjünk neki. Már többen mondták nekem, hogy mennyi érzékem van a dizájnokhoz. Színek, összeállítás, kódok, képek, stb. Őszintén szólva szeretek is ezzel foglalkozni, kizárólag hobbi szinten. Amíg én magam alkotok, magamnak, addig minden rendben van, hisz... nos, megvan az a fajta alkotói szabadság, amire nekem szükségem van. Ha megszabják, mit hogyan csináljak és ultimátumokat adnak, az már... eléggé lekorlátoz. Egyszerűen a kedvemet is elveszi, hogy nekiálljak. Az utóbbi időben volt egy design, amire felkértek, hogy valósítsam meg - csak akkor még egy másik dizin dolgoztam, Reina egyik oldalára. Aztán útközben annyira kérés, korlát megszabás jött a másik dizihez, hogy egyre kevesebb kedvem volt vele törődni. Nem csak azért, mert alkotói szabadság ide vagy oda, hanem azért is, mert egy hungarianforum designről van szó és ott még vajmi kevés tapasztalatom, tudásom van. Tehát alapból nem tudok még olyan sokmindent ott kódolásban, mégis olyan dolgok lettek tőlem kérve, amik... amiket tudtam, hogy nem tudok megcsinálni. És önmagammal szemben, ilyen téren van egy elvárás. Vagyis... mondjuk úgy, van, amiben maximalista vagyok és ez az. Amíg nem néz ki tökéletesen valami, amit én alkotok, addig elégedetlen vagyok, mérgelődöm, idegeskedek és végül, ha sehogy sem jön össze, akkor törlöm. Egyszerűen ilyen vagyok. Ha nincs meg az alkotói szabadságom, ha nem adhatom bele önmagam, akkor nálam ott vége a dolognak, amúgy. Egyszerűen elmegy a kedvem, nem tudok vele úgy dolgozni, nem tudom beleadni a szívem-lelkem, hisz... igazából amit meg kell csinálnom, az nem is az én elképzelésem, hanem másé és az már nem az enyém. Vagyis ez logikus volt, de szerintem értitek, mire gondolok. Az megint más téma, hogyha egyszerre többen dolgozunk valamin - pl. egy dizin. A legújabb Silhouette FRPG design hármunk munkája lesz és alig várom, hogy elkezdjük. Csak ehhez a fejlécet kéne összeraknom, amihez semmi, de semmi ihletem. Napok óta próbálkozok és mindegyik fejléc a kukában végezte. Szegények. Szóval... nos, igen. Nekem mindenki hagyja meg az alkotói szabadságot, ha tőlem kér valaki valamit, design, kódolás terén. 

A másik téma, amihez végül csak eljutottam, az az, hogy... a legtöbb szülő komolyan nem lát a szemétől? Azaz, úgy értem... miért kell lehúzni a saját gyermekét az embernek és lerombolnia az önbizalmát? Nem egy ember van a környezetemben, akinek a szülei valahogy képtelen arra, hogy támogassák a gyereküket. Ez annyira borzasztó... én is ebben a cipőben járok - csak nem mindkét oldalról. Míg anyám építi, addig apám rombolja az önbizalmam. És igazából ez sem jó így, hisz ha a szülők nem támogatnak, akkor kire számíthat az ember? Tudom, hisz tapasztaltam: hiába a segítő baráti kéz, hiába a baráti támogatás, az vajmi kevés ahhoz, hogy az ember visszakapja az önbizalmát. Pedig én igyekeztem több embernek is segíteni. Segítő kezet nyújtottam, támogatást és megértést, dicsérő szavakat - amik egytől-egyig igazak voltak. De ez kevés. Egy ember nem tudja megváltani a világot, ha az, akinek a véleményére igazán adnál, vagy adsz, az élből elutasítja, amit te csinálsz. Holott biztos vagyok benne, hogyha ezek az emberek megkapnák a kellő támogatást, akkor nagyon nagy dolgokra lennének képesek. Általában azok az emberek vannak elnyomva, akik értékesek. Legalábbis én ezt látom, ezt tapasztalom. És ez igencsak szomorú... sokat gondolkozom ezen mostanában, amúgy. Nos, igazából ennyit terveztem most... zárásként kaptok egy videót, mert... szóval csak úgy:

Ut.i.: A lábujjam kb. meggyógyult teljesen, már csak a foltoknak kell eltűnnie róla, szóval gyanítom, végül nem volt törés, csak... ki tudja. Repedt a csont és ennyi idő elég volt ahhoz, hogy helyrejöjjön. 

Napok óta mondogatom magamnak, hogy kell egy év összegzőt írnom - most eljutottam odáig, miszerint megvalósítsam ezt. Bár előtte még az elmúlt napok eseményeiből kiemelnék egy apróságot: sikeresen eltörtem a jobb nagylábujjamat, szóval igazából az egész Szilveszteremnek lőttek - sehova nem tudok menni, ide meg idén nem jöhet senki. Így hát most kissé csalódott és lehangolt vagyok, de nem baj, ez nem a világ vége. Érdekesség, hogy a lábam miatt nem aggódom túlzottan, pedig kissé be van dagadva és be is van lilulva... khm. Amúgy, a teljes sztori: nagyon mérges voltam, hogy a drága kiskutyám folyamatosan idehozta a lufiját hozzám és az asztal, valamint a székem közé beékelte, majd itt csesztette. Mindig félek, hogy itt durran ki... én gondoltam, kitessékelem a kiskutyámat a lufival együtt a szobából. Felálltam és arrébb akartam rúgni a lufit - azonban a lábam végül a padlóval találkozott és hallottam a reccsenést is. Egy pillanatig fájt, megkapaszkodtam az ajtóban, aztán... semmi. Mondom oké, rohadj meg, nem lett semmi bajom, a lufi meg kidobtam a szobából. Visszaültem a géphez és... néhány óra elteltével még éreztem, hogy picit fáj a lábujjam. Lehúztam a zoknit és ekkor szembesültem vele, hogy belilult... Szóval így történt. Gondolom, tapsot azért nem érdemlek - nagyon szerencsétlen vagyok, kezdek leépülni.

Aztán vissza egy lépést: karácsony. Imádtam! Idén nem kértem semmi mást a családtól, csak azt, hogy egy békés, kellemes, boldog karácsonyunk legyen. És ezt megkaptam. Nem volt semmiféle összetűzés, cseszegetés, semmi, egyszerűen boldogok voltunk, iszogattunk közösen, ajándékoztunk és tényleg, nagyon jól éreztük magunkat. Nekem ennél több tényleg nem kell, hisz a karácsonynak erről kéne szólnia... rólunk. Nem az ilyen-olyan ajándékokról - bár én örülök az apróságoknak és annak is, ha én adhatok másoknak.
Idén mondjuk egy tárgy van, amit ki tudnék emelni és aminek nagyon-nagyon örültem, az pedig a Stefantól kapott nyaklánc. Bár azt nem kimondottan karácsonyra kaptam.

Nos, akkor jöjjön a tényleges összegzés. A 2017-et én úgy kezdtem el, hogy ez az én évem lesz - élményekkel, barátokkal és nyitni fogok mások felé. Ezt már sokszor írtam a blogban, de most még egyszer megteszem és elmondom, hogy sikerült. Soha nem tettem szívből fogadalmakat, csak tavaly és... bevált.

Januárban csatlakoztam egy fb-s szerepjátékos csoporthoz, hogy ki tudjam élni a Vámpírnaplók iránti szenvedélyemet, rajongásomat. Damon szerepe lett az enyém és ennek kapcsán két értékes embert is megismertem. Az egyik Isabelle, a másik Reni. A mai napig az életem részei, habár Izzyvel voltak kisebb-nagyobb összetűzéseim, viszont... neki sokat köszönhetek. Ő egy amolyan energia bomba volt a számomra, a kicsattanó pozitivitással együtt és ebből sokat tanultam. Neki köszönhetően jutottam el oda is, hogy elkezdjem magam felvállalni és talán belegondolva azt is, hogy ne hagyjam, hogy az emberek elnyomjanak.
Február végén egy fórumra regisztráltam (ahová ezzel egy időben Vikinek vittem egy karaktert), ahol szintén Damon szerepét sikerült megkaparintanom. Sokáig úgy voltam vele, hogy én és a nyitott fórum nem férünk össze... utáltam, hogy fórumon olyan sokat írnak és az az elvárás úgymond. De aztán odamentem, láttam és győztem. Bár bevallom, egy hétig tuti gondolkoztam, hogy megpróbáljam-e, vagy sem. Az oldalon ismertem meg Alice-t, akinek szintén sokat köszönhetek, többek közt azt is, hogy létrejött a saját fórumom.
Márciusban véget ért a TVD és... nagyon a földhöz vágott, viszont a Delena endgame mégis kárpótolt valamelyest. Ebben a hónapban szerintem más nem is történt.
Áprilisban elindult tehát a saját fórumom. Itt ismertem meg, azaz találkoztam újra Reinával is, akivel azóta nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Május végén Stefan ♥ lépett be az életembe, aki szintén nagyon közel került azóta hozzám.
Júniusban sikeres OKJ vizsgát tettem - amivel azóta semmit nem tudok kezdeni, de legalább van egy papírom róla. Amúgy igen, az évem első fele többnyire abból állt, hogy suliba jártam és tanultam, meg ismerkedtem az új emberekkel - emellett pedig próbáltam küzdeni valami olyanért, ami már rég kicsúszott a kezeim közül.
A nyaram (június - augusztus) valami fantasztikus volt - bizonyos téren. Mindig volt valami program és ezt nyomon is követhettétek, hisz kiírtam mindig, merre járok épp. Mindig is ilyen nyárra vágytam, ahol ennyi a teendő, ennyi a program és megannyi élményben van részem. Örülök, hogy idén kb. egy perc lazításra való időm sem maradt. Élveztem, komolyan! És csak remélni tudom, hogy lesz még ilyesmiben részem.
Viszont a nyaram árnyoldala az volt, hogy Stefanról alig tudtam valamit és féltem, hogy amilyen gyorsan betoppant az életembe, úgy el is tűnik majd - de! Szerencsére nem így lett.
Szeptembertől már kevesebb programom volt. Nem sikerült újra tanfolyamra jelentkeznem, valamint munkát sem találtam, szóval jöttek az itthon töltött napok. Bár mindig lekötöttem magam valahogy, mert hát olyan nincs, hogy semmit ne tegyen az ember, ugyebár.
Az elmúlt hónapokban sok idegbaj kerülgetett, de ezekről nem írnék. Mindenen túl vagyunk, szóval lényegében már csak át kell épnünk 2018-ba, hogy új fejezet nyíljon az életünkben.

Hogy idén is teszek-e valamiféle fogadalmat? Igen. Méghozzá azt, hogy a 2018-as évet is úgy élem meg, ahogyan ezt. Hogy nyitott szemmel és nyitott szívvel járkálok a világban, hagyom, hogy mások az életem részévé váljanak. Megfogadom azt is, hogy az újonnan szerett barátaimmal ápolni fogom a kapcsolatot, valamint a régieket is igyekszem megtartani. Valamint azt is megfogadom, hogy ahogy ebben az évben, úgy a következőben is magamat fogom előrehelyezni - önzőség vagy sem, jobb, mintha az ember hosszú időn keresztül valaki mást helyez előre és közben elfelejti önmagát.

Nos, nem épp úgy sikerült ez az év összegzés, ahogyan akartam, de a lényeg benne van. Rengeteg minden történt velem, sok élménnyel, valamint sok új baráttal gazdagodtam. Voltak hullámvölgyek, de azokból az ember mindig igyekszik kimászni, hisz ha már a földön vagy, onnan nincs lejjebb. (Max, ha ásni kezdesz - de ne tedd!) A tanácsom nektek a következő évre az, hogy próbáljatok pozitívak, erősek maradni, mert olyan nincs, hogy ez az Életnek nevezett valami egykönnyen legyűrjön minket! Keressétek és találjátok meg a boldogságotokat, hisz mindenkire vár valami jó! És ebben én nem kételkedem. Csak idő kell, kitartás és talán egy megfelelő ember támogatása ehhez... és hidd el, van megfelelő ember.

Boldog új évet kívánok
hát mindenkinek, aki ezt végigolvasta!

„A barátság nem azon múlik, milyen régen ismersz valakit, hanem azon,
felismered-e a barátodban azt, akire szükséged van.”

Nagyon régóta vártam a tegnapi napot, hisz tegnap volt az a nap, amikor egy újdonsült barátnőmmel találkozhattam: Stefannal. Kb. május vége óta ismerem és hamar belopta magát a szívembe, olyannyira, hogy azt hiszem, június vége felé már azt mondtam, találkozni szeretnék vele. Voltak is tervek, de sokminden közbejött, többek közt az, hogy dolgoznia kellett. Így hát a tali eltolódott... egészen mostanáig. Bár hazudok, hisz egy tali volt még lebeszélve, de az egyéb okok miatt végül nem valósult meg. Na, de most... most igen. Persze végig aggódtam, hogy ez sem jön össze, de aztán egyre bizakodóbb lettem, hisz egyre többször jött fel a tali, legalábbis utalgatás keretein belül. És végül megvalósult. 
6:45-ös busszal mentem fel BP-re. Tudni kell rólam, hogy én és BP két külön álló fogalom... eltévedek, nem tudok ott közlekedni, nyuszi vagyok. De szerencsére úgy kalkuláltunk, hogy csak egy metróval kellett átmennem a vonatállomáshoz. Tehát a Népligetből átmentem a Nyugati pályaudvarra - taps nekem. Tényleg megérdemlem, senki se merjen röhögni.  Igazából... végig bennem volt a félsz, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Mennyire fogjuk jól érezni magunkat, mennyire passzolunk össze így, a valóságban, meg egyáltalán miről fogunk beszélni, mit fogunk csinálni... Nos, 8:40-ig agyalhattam ezeken a dolgokon, ugyanis akkor végre megérkezett. Azt mondta, már a vonat ablakából kiszúrt engem, mondván: ez csakis én lehetek. Mármint, ahogy meglátott. Ahogy megérkezett, egy öleléssel üdvözöltem, ahogyan az már tőlem amúgy teljesen megszokott. Persze a kezdeti zavar mindkettőnknél megvolt. Furcsa volt végre személyesen látni egymást, azok után, hogy fél éve beszélgetünk neten keresztül. Eleinte nem is tudtam, mit is hozzak fel témának, szóval jöttek a szokásos hülyeségek: hogy utazott, hogy van, meg mennyire fáradt... meg ilyenek. Asszem. Szóval sablonos dolgok. Aztán ahogy kint sétáltunk, eszembe jutott a legjobb kérdés: hol van az a rejtélyes, titokzatos harmadik személy, akit még a talira hozott..... volna? Mert hát, Stefan már előző tali ötletnél is azzal szívatott, hogy hoz még valakit, akit be akar nekem mutatni. És már akkor is teljesen kiakadtam, hogy mi az, hogy velem találkozik és hoz még valakit... xD a végén már arra gondoltam, hogy a kiskutyáját hozza el. Nos, végül is nem tévedtem sokat. Egy kutyát akart hozni, de plüsst. És csupán szívatás volt tényleg végig az egész. Persze nevettem rajta, mert na, tényleg vicces volt és beparáztatott.
Amúgy a találkozónk első felvonása abból állt, hogy beszélgettünk és sétáltunk, közben pedig eltévedtünk. Vagyis nem tévedtünk annyira el, de sosem tudtuk, éppen merre járunk... de csak nevettünk rajta. Valahogy azt hiszem, egyikünk sem esett annyira pánikba és a magam részéről... nem is érdekelt, hol vagyunk. Tudtam, hogy valahogy visszajutunk majd a nyugatihoz, ha eljön az ideje.
A napunk egyik ismertetőjele, vagyis inkább a mi védjegyünk az lett, hogy mindenhova bementünk, majd azzal a lendülettel ki is jöttünk, ezzel pedig elérve, hogy hülyének nézzen minket mindenki. Példának okáért először bementünk egy kávézóba... kívülről nem látszott, mennyire puccos a hely. Túlságosan ki volt nyalva mindenki, biztonsági őr, pincér, akármicsoda... szóval ahogy beléptünk, Stefannal egymásra néztünk és tudtuk, hogy ez nem a mi helyünk. Aztán kimentünk. Utólag azon nevettünk, hogy igazából nem csak a be-ki járkálásért nézhettek bunkónak minket, hanem azért is, mert a köszönési illemformáról egy cseppet megfeledkeztünk lányos zavarunkban...  Ugyan ezt a bemegyünk-kijövünk dolgot még vagy 5x tuti eljátszottuk a nap folyamán. Igazából minden fullra tömve volt, így volt, ahová bementünk és a tömeg láttán fordultunk sarkon. Hát, karácsonyi forgalom vagy micsoda...
Egy másik kávézóban találtuk meg az első olyan helyet, ahol végre le tudtunk ülni, életünk legdrágább forrócsokiját elfogyasztani - ezt én álltam. Nem is írom le, mennyibe fájt. Ekkor már háromnegyed órája együtt voltunk. Itt ajándékoztuk meg egymást, de erről nem is írnék bővebben. Nagyon szuper dolgokat kaptam  és meg is hatódtam - mármint előtte nem, de a buszon hazafelé már igen. Aztán volt néhány csendesebb pillanatunk, de összességében elindult végül a beszélgetés, az eszmecsere. Itt nem is tudom, mennyi ideig voltunk... szerintem egy fél órát, órát biztosan. Igazából az órára nem néztem rá sokszor, csak az elején vagy 2x, aztán felőlem a telefon ellehetett a zsebemben. 
Később hol a Westendben császkáltunk, hol az aluljárókban, hol csak simán az utcákon. Benéztünk a könyvesboltokba is - bár a végén már úgy húztam el Stefant előtte, hogy nehogy megint bemenjünk (vagy felőlem mehettünk volna, de na, ő kérte, hogy ne engedjem be ). A tali végén még beültünk egy helyre, ahol kitaláltuk, hogy mi most iszunk valami finom alkoholt. Életünk legrosszabb választása volt a Bloody Mary - pedig elég híres koktél. Ahogy kihozták és belekóstoltunk, mindkettőnk fejét érdemes lett volna látni. Utólag megnéztük neten, hogy mit is tartalmaz ez a csodálatos ital: Vodka, paradicsomlé, só, bors és valami fűszerkeverék... nos, ha valaki meg akarja szívatni a párját, vagy barátját, az nyugodtan itasson vele ilyet. Viszont az árára való tekintettel először ő itta meg, majd én is leküzdöttem. Közben végignevettük az egészet és vagy milliószor elmormogtuk, hogy ilyet soha, de soha többet nem iszunk. Igazából rohadt vicces volt az egész szitu... szerintem. És ezt úgy képzeljétek, hogy a vonat indulása előtt fél órával ejtettük meg és innen még el kellett jutni a nyugatiig. Szóval gyorsan is kellett meginnunk azt a csodát. De... sikerült!  Egyébként ha már fűszer... az egész talinkat átjarta egyféle különlegesség. És imádtam, nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg. 
Ezután elkísértem még a vonathoz, ahol végül csináltunk néhány közös fotót, majd megölelgettük egymást és végül elváltunk. Ez történt 15:20 körül. Tehát lényegében a fél napot együtt töltöttük minimum és... és szerintem nagyon-nagyon jó volt. Egy Igazi Élményben volt részünk, ugye, Stefan?!  Legalábbis számomra az volt és mindenképpen meg kell ismételni valamikor, valahogyan. Talán legközelebb valóban összejöhet a több napos találkozó, ahogyan azt először terveztük. Köszönöm ezt a napot Neked! 

Újabb díj kezdett el szállingózni így decemberben, avagy évünk utolsó hónapjában. Egy apróság, egy ajándék, amit a bloggerek adnak egymásnak... szerintem nagyon jó ötlet, kis kedveskedés.

Szabályok:

1.) Köszönd meg annak akitől/akiktől kaptad az ajándékot és linkeld be Őt/Őket.
2.) Írd le, hogy neked mit jelent a karácsony, mit szeretsz benne.
3.) Írd le a szabályokat, hogy akiket te megjelölsz ők is tudják, hogy miket kell betartani.
4.) Linkelj be egy karácsonyi zenét.
5.) Sorold fel azokat a bloggereket akiknek adni szeretnéd ezt az ajándékot, akiket ténylegesen megajándékoznál, és fűzz pár kedves szót.
6.) Illesz be egy karácsonyi képet, lehet saját is. (Ezt a képet bárhova beillesztheted.)
7.) Tüntesd fel a képet.

1.) Nagyon szépen köszönöm Ninaa, hogy megajándékoztál vele! Nagyon jól esett, imádlak érte! 

2.) Mit jelent számomra a karácsony? Hát, nem is tudom. Régen, még kisebb fejjel ez volt a legkedvesebb ünnep a számomra. Minden bizonnyal a temérdek ajándéknak hála, amit gyerekként ugyebár kap az ember fia/lánya. Aztán az ünnep teljesen kifordult úgymond önmagából és elveszett az igazi varázsa. Számomra igazság szerint már nem jelent olyan sokat ez az ünnep - de azt hiszem, erre az is rátesz nagyon, hogy az ünnepi hangulatot megalapozó hó... nos, sehol sincs évek óta. Sőt mi több, igazi telünk sincs, így nem karácsony a karácsony. Másrészt... nem is tudom. A szeretetet ünnepének kéne, hogy legyen ez a karácsony téma, de mégsem az. Ezen sokszor elgondolkozok, tulajdonképpen. Nos, nem tudom... hogy érthető-e, hogyan állok a karácsonyhoz. Szeretem, de valahogy már nem az igazi. 

4.) Nos, a kedvenc karácsonyi dalomat linkelem nektek. Amióta csak megjelent, imádom! És ezt a duót is, aminek már réges-rég vége van. De... a dal maga... nos, szerintem mindent elmond. "Lehet arany vagy ékszer vagy kincs, de olyan Igazi, mint Te vagy, nincs... mit is adhatok én neked? Egy szó, egy könyv... ide nem elég."

5.) Ez nem nehéz... szeretném megajándékozni Reinát és Fayet. Fogadjátok szeretettel tőlem! 

6.) Ha már karácsonyi kép, akkor berakom a Grinch fánkat, amit anyával csináltunk. Jó, inkább ő dolgozott rajta, mintsem én... szerintetek milyen lett?